Eljött a 40. hét is. Nem gondoltam volna, hogy így lesz – meg igazából senki sem -, miután 2,5 hete „majdnem szültünk”. 3-5 perces, rendszeres fájásokkal mentem be a dokihoz, épp a betöltött 36. hét után pár nappal. Akkor már egy egész éjszakán és egy délelőttön keresztül fájásaim voltak, egyre sűrűbben és egyre intenzívebben, de mint kiderült, a méhszáj zárva maradt. Az orvosom még visszarendelt délutánra, de a helyzet nem változott, így hazaküldött azzal, hogy aznap még minden bizonnyal nem szülünk. Igaza lett… Ugyanezt megismételtük 1 hete ugyanilyen sikerrel, de már kisebb felhajtással. Most már tudom, hogy ezt hívják jóslófájásnak. Lilivel nem volt ilyen, Ő jönni akart, és jött, rohamosan, mindenféle előzmény nélkül. Na de minden terhesség és minden szülés más, állítják a szakavatottak. Minden esetre miután már szinte mindenki azt jósolta nekem 2 hete, hogy itt 1 héten belül „tuti baba lesz”, és ehhez képest még mindig egyben vagyunk, már igazából igyekszem nem beleélni magam semmibe, nem készülni semmire, csak próbálom elfogadni azt, amin változtatni nem tudok.

Közben igyekszem élni (túlélni?) a dolgos hétköznapokat, és ha már így alakult, kihasználni az utolsó „szabad” napjaimat Babóca érkezése előtt. Jó lenne már a kezemben tartani, és jó lenne a szülésen is túl lenni – bár ez nem túl szerencsés megfogalmazás –, de mint máskor is, most is megpróbálom élvezni az életet így, ahogy van. Végül is két választásom van: szenvedek vagy élvezem az életet, csak rajtam múlik, a körülmények ugyanazok… A pocakom amúgy hatalmas – minden másnap megkérdezik, ikreket várok-e –, és ezt bizony cipelni sem könnyű, meg az alvás is egyre nehezebben megy. Továbbra is eljárok kismama jógára, bár a mozgás is egyre nehézkesebb, viszont ez továbbra is nagyon jól feltölt. Nem tudom, hogy a gyakorlatok miatt, vagy a relaxáció miatt-e, de sokszor mintha kicseréltek volna egy ilyen óra (1,5 óra) után. Időnként kismama masszázzsal is megtoldom, ezek az igazán kényeztető esték. :)

Babóca érkezésére már egészen felkészültem. A szekrényben kiürítettem a neki szánt polcokat, és szép rendezett oszlopokban sorakoznak a frissen mosott 50-es, 56-os, 62-es ruhácskák, textilpelusok, meg minden egyéb babakelengye. Kíváncsi leszek, melyik mérettel kezdünk, elég nagy babának becsülte a doki, hát még ha sokáig bent marad… Megvettem már a kezdő pelenkacsomagot is, igaz a Lilitől örökölt textilpelusok is bevetésre készen várnak. Már csak Babóca kell megérkezzen és birtokba vegye a birodalmát.

Izgulok, milyen lesz két gyerekkel, hogyan fogadja Lili a kistesót, én hogy fogom bírni meg ilyesmi. Most már nem olyan erős félelem, mint korábban volt, inkább talán egészséges izgalom és kíváncsiság. Valamelyik nap Lili sehogy sem tudott elaludni éjszaka, én meg a babzsákfotelemben helyezkedtem el alváshoz – ami egyébként a várandósság alatt nagyon jó szolgálatot tett – és végül odahívtam magam mellé Lilit. Nem kellett kétszer mondani, a következő pillanatban már küzdötte fel magát a fotelbe, mellém, illetve rám. És ahogy odabújt hozzám, és ráfeküdt a pocakomra, annyira meghitt pillanat volt, hogy rádöbbentem, még ott a félsz bennem, hogy ezek a Lilivel kettesben töltött meghitt pillanatok örökre elmúlnak, mikor megérkezik hozzánk kistesó. Ahogy ezt észrevettem magamban, arra gondoltam, talán mégsem kell így történnie, és egy kis odafigyeléssel később is meg lehet oldani, de az biztos, hogy tudatos odafigyelést fog igényelni. Remélem sikerül, hogy mindkét gyermekemnek megadjam mindazt, amire szüksége van!

A Kismamanapló további részeiért kattints ide!

Iratkozz fel a hírlevélre!

Nóra szülése nagyon izgalmasan alakult. Hosszasan vajúdott otthon, és már tolófájások közepette, mentővel érkezett meg az István Kórházba. Kicsi lánya ezután gyorsan megszületett, majd az első pár órát zavartalan nyugalomban együtt tölthette a család.

Leánykánk kibújásának története nem a születésének napján kezdődött. Már vagy egy héttel a nevezetes dátum előtt jelezte nap mint nap, hogy erőteljesen készülődik. Sok-sok jósló fájásom volt napközben és éjszakánként is, aminek köszönhetően minden nap azt gondoltam, hogy szülünk. S mivel éjjelente óránként ébredtem ilyen-olyan testi nyűgökre és ingerekre, a kipihentségi szintem sem volt az igazi a szüléshez közelítve.

A sok jelezgetés miatt rendszeres telefonkapcsolatot tartottam V. doktorral és a dúlánkkal, M-mel, akik azt javasolták, igyekezzek minél többet pihenni, aludni. Na, igen, jó lett volna… November 17-én szerdán reggel CTG-n voltam a kórházban. A szülésznő megvizsgált, és 2 cm-nyi méhszáj nyitottságot észlelt. Azt mondta, bármikor elindulhat a lányka. De mivel szombaton már ugyanez volt a helyzet, én úgy mentem haza, hogy ebből ma úgysem lesz semmi, biztos napokig húzzuk még egyben. Aztán délután 3 körül, mikor Nándort altattam, tört rám az első gyanús fájás. Igen, ez olyan más volt, mert volt eleje, csúcsa, lecsengése, emlékeztetett a szülési fájdalomra. Szerettem volna aludni egyet a fiammal, de mivel a fájás 20 perc múlva újra jött (jó erősen), már nem tudtam. És innentől így vajúdtam jó sokáig… Kb. 20 percenként jó erős fájások, köztük pihenés. 4 körül haza hívtam Tibort, mert már nyugtalanított, hogy nincs a környékünkön. Miután ő hazaért, Nándor megébredt. Örültem, hogy már csak magammal és Hajnallal kell foglalkozzak. Párom a kérésemre betette Sting tavaly karácsonyi albumát, én pedig mécseseket gyújtottam, és muskotályzsálya illóolajat párologtattam.

Kis idő múlva a fiúk magamra hagytak, játszótérre mentek. Így egyedül vajúdgattam tovább a csodás, háborítatlan nyugalomban. Mivel továbbra is csak 20 percenként jöttek a kontrakciók, erősen gondolkodtam, hogy Nándorral mi legyen, itthon aludjon-e, vagy sem… Végül a V. doktorral való ismételt telefonbeszélgetés után arra jutottunk, hogy csak elindul ma a lányunk, adjuk meg magunknak az esélyt a nyugalomra. Így aztán este 9 után Tibor átvitte a fiunkat a felvigyázó családhoz. Míg egyedül voltam, kicsit mintha ritkultak volna a fájások, így nyeltem a homeós bogyókat, és ittam a málnalevél teát. Egy keveset ettem is, ekkor még ment. Aztán hazaért Tibor, és együtt folytattuk a dolgot. Ő írogatta egy papírra, hogy mikor fájok, én nem akartam ezzel frusztrálni magam.

Úgy éjfél körül forró fürdőt vettem muskotályzsályával, ami nagyon jól esett, a fájdalmat csillapította, és befelé fordított, de cserébe eléggé elpilledtem tőle. Így fél óra elteltével kijöttem, és a hintafotelben vajúdtam tovább betakarva. Szinte végig így maradtam, ülve és betakarózva, mert amúgy folyton rázott a hideg… Pedig a fájdalom sokkal elviselhetőbb volt állva, járva, ringatózva.

Úgy 1 után kb. 10 percekre sűrűsödtek a kontrakciók, de még mindig teljesen elviselhetők voltak. Mikor jöttek, lélegeztem, vagy mély torokhangokat adtam ki magamból. 2 után hívtuk fel a dúlánkat, hogy lassan jöhetne, mert ekkor már olyan 7-8 percenként jöttek a fájások. 3 körül érkezett meg. Én ekkor már úgy 5 percenként fájogattam, és közben nagyon erős hányingerem is volt, de mivel amúgy kedélyesen beszélgettem, mikor épp jól voltam, nem gyanítottuk, mi következik.

A fájások jellege amúgy érdekesen változott időközben. A 20 perceseknél kifejezettem a méhszájam fájt, 10 perceseknél inkább a combtövem, ezeknél az 5 perceseknél pedig megint az alhas és a méhszáj. Az utolsó 5 perces kontrakció kevéssel 4 óra előtt jött. Ekkor kezdtünk volna készülődni a kórházba, hogy nehogy elkéssünk. Ehhez képest, mikor felálltam a kanapéról, az épp elmúló fájás átment rögtön a következőbe, ami az eddigiektől eltérően brutálisan fájt már, és hosszú percekig tartott.

Ezt követően rögtön éreztem az első tolási ingert. A többiek is látták rajtam, hogy gyanúsan „úgy maradtam”, és hallották, hogy megváltozott a hangom, így elkezdődött a kapkodás. A második tolófájás a szobában, a pelenkázó mellett ért, ahol el is folyt egy adag magzatvíz. Minden felgyorsult. Tibor hívta a mentőket, hogy szülő nőhöz kéne jönni. Erős fájások vannak-e? Ő válaszolja, hogy „igen”. Én kiabálom, hogy tolófájások. Dúlánk feszült, pontosan ettől a helyzettől tartott. Én ekkor meg voltam róla győződve, hogy a tolók közepette egy tapodtat nem tudok már innen moccanni. De Tibor kitartóan mondogatta, hogy siessünk, siessünk, és húzogatta fel rám a nadrágot. Ahogy voltam, mezítláb cipőt húztam, az egy szál trikómra kötött kardigánt, és ki a lakásból. M. letámogatott a ház elé, a kapuban jött a következő toló. M. mondja, hogy ne toljak. Én próbálok fájás közben előre totyorogni, mert amíg mozgok, könnyebb nem nyomni.

Kint a járdán is ide-oda mentem, miközben jöttek a fájások. A mentő nem érkezett túl gyorsan, noha velünk szemben van az állomás. Némi támogatással beszálltam, leültem, Tibor mellém. A mentős férfi kérte, hogy jelezzek, mikor jön a fájás. Nem volt rá szükség, az első után előre szólt, hogy tényleg sietni kéne.

6 perc alatt az István Kórházba értünk, ez 3 fájásnyi idő volt. Tibor folyton mondogatta, hogy lélegezzem el, ne nyomjak. Könnyű azt mondani! Odaértünk a kórház kapujához. Ő lelkesen mondta, ott vagyunk, mindjárt engedhetem.

Odafönt az ügyeletes szülésznő fogadott minket, mondta, hogy irány a vizsgáló. Egy tolófájás jött, ő pedig gyorsan véleményt változtatott, menjünk a szülőszobára. Párom kérdi, szabad-e az alternatív, mondták, hogy nem, tumultus van. Nem baj, lényeg, hogy legyünk már bent!

A szobában „gyorsan” lekaptam magamról a ruhákat. Befutott a dúlánk is, aki kevésbé tudott tempózni, és parkolnia is kellet. A szülésznő megvizsgált (egyetlen alkalom a szülés alatt), koponyát tapintott. Vizsgálat közben távozott egy adag magzatvíz, s már Tibor is látta a fejecskét. Ügyeletes doki be, nyomhatunk. Igen ám, de fekszem. Nem esik jól. Kb. 3 tolófájás után sincs még kint a lányunk. Az orvosi csapat kezd türelmetlenné válni. Tibor és M. felvetik, hogy a kőmetsző pozícióból váltsak inkább testhelyzetet. A doktor megengedő, „jó, egy fájás erejéig”. Tibor és M. térdre segít a szülőágyon, miközben egy másik, kevésbé kedves szülésznőtől ezeket hallom: „Le fog szakadni az ágy!”, „Ráül a babára!”. Na persze, nyilván ráülök! Mérges vagyok rá, miért kell ilyesmiket mondani most? Miután feltérdeltem, M. azt mondja, kapaszkodjak a vállába, Tibor pedig a másik oldalról támogat. A következő fájással pedig kicsusszan a lányunk feje, majd az egész teste!!! 4 óra 28 perc volt ekkor.

A gátam végig nagyon égetett, csípett, védelemre nem volt idő, de mikor ő végre kibújt, az hihetetlen érzés volt! Centiről centire éreztem a csusszanást, nagyon intenzíven. Teljesen más így szülni, mint fekve! A lábaim közt láttam meg először, nagyon picinek tűnt. Magzatmázas is volt, ellentétben a bátyjával. Rögtön mellre akartam tenni, a szülésznő aggódott, hogy óvatosan, rövid a zsinór. Lefeküdtem, Hajnal pedig rajtam pihegett, és néha sírdogált. Alig hittem el, hogy megcsináltuk. A zsinórt kb. 5 perc után vágta el Tibor. A lepényt sajnos kicsit siettették, nem hagyták magától megszületni. Ez fájt. A tisztogatás is, de a doktor szigorúan azt mondta, hogy kell. (Pedig a lepény ép volt.) Nem baj, nekem már csak a lányunk létezett. Felszíni repedésem lett, 7 öltéssel varrta össze az orvos. Az egyik szülésznő a hatásosabb méhösszehúzódás érdekében vénás oxitocint próbált beadni, de mivel félre szúrta, és utána már Hajnal lelkesen szopizott, ezt a beavatkozást végül megúsztam.

Ezután magunkra hagytak minket vagy 3 órára. Hajnalt a kérésünkre nem fürdették le, csak lemérték apja jelenlétében. Hallottam a folyosóról a hangját, szegény igencsak kieresztette. De amúgy szerencsére végig velünk volt, egészen addig, míg engem leküldtek a nőgyógyászatra, lányunkat pedig az újszülött részlegre vizsgálni. Mivel tumultus volt, én csak pár órával később követhettem őt az újszülöttes anyák közé, de addigra ő már rég velem volt megint, mert Tibor kiharcolta, hogy gyorsan visszaadják. A megőrzés egész idejét Hajnal a mellemen töltötte, órákig szorgosan dolgozott, majd elaludt.

Szülés után nagyon-nagyon fáradt voltam, folyton szédültem, kétszer el is ájultam. Valószínűleg az előző napok kipihenetlensége lehetett a bűnös ebben. De nagyon boldog vagyok, hogy ennek ellenére ilyen fantasztikusan sikerült lányunk világrajövetele! Ismét nagy köszönet illeti – a dúlánk mellett – Tibort, aki ezúttal is nagyon sokat segített az egész szülés alatt.

Kattints ide, és olvass még több szép szüléstörténetet a Dúla blogon!

Iratkozz fel a hírlevélre!

Mik is azok a jóslófájások?

A várandósság vége felé haladva egyre gyakrabban érezheted, hogy a hasad fél-egy percre megkeményedik. Lehet, hogy naponta többször, vagy akár órákon át tartanak a kontrakciók. Ezek a jóslófájások (vagy hivatalos nevén a Braxton-Hicks kontrakciók), azaz fájdalom nélküli keményedések, és nagy valószínűséggel arra szolgálnak, hogy a méhed izomzatát felkészítsék a szülésre.

Ez még jóslófájás, vagy elkezdődött a vajúdás?

Ha először vagy várandós, bizonyára Benned is felmerül a kérdés: Honnan fogom tudni a kétféle kontrakciót megkülönböztetni? Észre fogom venni, ha a szülés megindul? Igen, egészen biztosan érezni fogod a különbséget. A valódi fájások hosszabbra nyúlnak, rendszeresebben jönnek és fájdalmasabbak, mint a jóslófájások. Arról is meg fogod ismerni őket, hogy idővel egyre gyakoribbak, hosszabbak és intenzívebbek lesznek, míg a jóslófájások mindig kiszámíthatatlanok és rendszertelenek.

Van olyan, hogy a jóslófájások is fájnak?

A szüléshez közeledve előfordulhat, hogy a jóslófájások intenzívebbek és talán fájdalmasak is lesznek, de arról mindenképpen megismered őket, hogy nem válnak rendszeressé és nem erősödnek. Előfordulhat például, hogy megerőltetted magad a bevásárláskor vagy nagyobbik gyermeked cipelésekor. Ilyenkor ha ledőlsz egy kicsit pihenni, vagy egy finom meleg fürdőt veszel, a keményedések maguktól elmúlnak.

Mikor kell orvosomat vagy szülésznőmet értesítenem?

A jóslófájások természetesen nem indokolják, hogy felkeresd őket. Ha azonban a 37. hét előtt a keményedések fájdalmassá válnak, és melléjük derékfájdalom vagy vérzés társul, mindenképpen vedd fel a kapcsolatot orvosoddal és szülésznőddel.

Szakál Szilvi fotója, www.szilvifoto.hu

Olvass még több cikket a várandósságról a Dúla blogon!

Iratkozz fel a hírlevélre!

A húsvéti készülődés miatt egy pár napot késett a legújabb csodaszép szüléstörténet a Dúla blogon, de azt hiszem, hogy megérte várni. :-)

Veronika szülése ez alkalommal is gyönyörű szép történet: a kicsi Sebestyén gyorsan és minden gond nélkül született. (Kincső lánya születését pedig itt olvashatod).

A második várandósság villámként csapódott ránk. :-) A lányunk nagy örömmel fogadta a hírt, hogy kistestvére érkezik, mi azonban kissé megijedtünk. Pár nap után felváltotta ezt az érzést az öröm és a várakozás. :-) Minden nap beszélgettünk Róla, a babáról, mert Kincső nagyon sokat kérdezgetett. Plusz 17 kg-nál jártam, és hetekkel a kiírt időpont előtt olyan jósló fájásaim voltak, mint első szülésemnél, csak nem voltak rendszeresek. Emiatt próbáltam többször befelé fordulni, hátha amiatt nem indul, mert szinte sose voltunk kettesben.

Egy őszi reggelen (november 25.) Anyósom jött Kincsőhöz, mert én 8-ra mentem a pocakommal NST-re. Mikor végeztünk, siettem haza, és itthon azt mondta Kincs, h szeretne elmenni a maklári Mamával vonattal Hozzájuk. Gondoltam, hogy ez jó ötlet, önállóan még nem volt így. Kikísértem Őket a vonathoz, majd arra kért a lányom, hogy menjek haza és pihenjek. Hozzáfogtam nagytakarítani, és megint jósló fájásaim lettek. Már ügyet sem vetettem rájuk, hiszen többször „megtréfáltak” már. Mire a Párom hazaért délután, már egész komoly erősségű, de még mindig rendszertelen méhösszehúzódásaim voltak. Felhívtam a szülésznőnket, Anit, hogy mi történik velem és a babámmal. Számítson rá, lehet, hogy éjjel zavarni fogjuk. :-) 6 óra körül minden leállt ismét, amikor befejeztem a nagytakarítást. Közben Anyukám is hívott, és épp egy jósló fájás közepén voltam, sírva vettem fel a telefont, jól felizgattam…

Leültünk vacsorázni, én már nem akartam enni, hátha … megyünk szülni. :-) Magamban folyamatosan szólogattam a kisfiamat, hogy adjon valamilyen jelet nekem, ha Ő kész az indulásra. Adott is, beindultak a rendszeres méhösszehúzódások, ekkor kb. 22 óra volt. Szülésznőt újra hívtuk, hogy most már biztos a dolog, és már csak akkor fogom hívni, ha indulunk. :-)

Vajúdásom teljesen ugyanolyan volt, mint először. Lépegettem oldalra, egyet jobbra, egyet balra, közben lélegeztem, ahogyan tanultam. Éjfél körül beálltam a kádba és folyattam a forró vizet magamra. Nagyon jó érzés volt, újra és újra lejátszódott a lelki szemeim előtt, ahogy haladok lassan előre, és a végén kidugja a fejét a kisfiam.

Hajnali 2 óra volt, az ágy háttámlájánál álltam, és csak jöttek az összehúzódások, csak jöttek, már nem nagyon tudtam másra vagy kifelé figyelni, és ezt érezte meg a Párom. Azt mondta, hogy nem várunk tovább, indulunk. Kicsi ellenállás sem volt bennem, kezdtem öltözködni, és hívtuk Anit, hogy megyünk Érte. Az az érzés volt bennem, hogy első szüléskor ez az állapot milyen sokáig tartott, most is sokáig fog, és Nekünk a babámmal ez jó. Mert ismerkedünk, tudjuk, hamarosan látni fogjuk egymást. Beszállt a kocsiba a szülésznőnk is, aki fontos személy számomra. :-)

A kórházban megvizsgált az ügyeletes orvos, mondta, hogy bő egyujjnyira kitágultam és a magzatvíz tiszta. Ekkor éjjel 2.14 volt. Ismét a meleg vizes zuhanyt választottam. A Páromat kértem, hogy pihenjen le, mert hosszú lesz… Végig arra figyeltem a méhösszehúzódások alatt, hogy a végbél záróizmai lazán vannak-e. Kézzel próbáltam ezt „vizsgálni”, mert első szülésemnél ez kissé visszatartotta a folyamatot.

A zuhany alatt próbáltam keresni a megfelelő pózt, így találtam a térdelő, és kézzel székre támaszkodó helyzetet, miközben Ani a hátamra-derekamra folyatta a vizet. Na, ez az! Megtaláltuk! :-) Megnézte a szívhangot a szülésznő, akkor még visszaengedett a zuhany alá, másodjára viszont már kérte, h a szülőszobába menjünk, mert lelassult a szívhang és ránk tenné azt a szalagot. Megnyugtatott, h állhatok közben (táncoltam tovább: egyet balra, egyet jobbra), pár perce már ment a szívhangfigyelő, megérkezett az orvosunk. Ekkor fél 4 körül volt. A légzésemnél a hangom egyre mélyült, és iszonyatos székelési ingerem lett. Mondtam a szülésznőnknek, hogy elszaladnék wc-re, Ő (szerencsémre) okosan arra kért, hogy a babzsákfotelba üljek fel inkább. Ekkor még a magzatburok egyben volt. A doki azt javasolta, hogy repesszünk burkot, hogy könnyebben menjen a folyamat. Ahogy a fotelba felültem, jött egy toló fájás, akkor megrepesztette az orvos a burkot, és a következő tolásnál kibújt a kisfiunk.

Most is kirázott a hideg és folyik a könnyem, ezt újra és újra átélem, mikor leírom. Sebestyén csupa magzatmáz és nagyon picike, 2850 grammos és 55 cm hosszú kisbaba volt. Ekkor 3 óra 40perc volt. A Párom, amikor felültem a fotelba, mellém állt, és szorosan megfogta a bal kezem. Olyan gyorsan történt minden, hogy alig ocsúdtunk föl, és már kezünkben tarthattuk a fiunkat. :-) Sebe rögtön cicire került, bár kissé nehezen szopizott elsőre, nagyon büszke voltam Rá!

Nagyon boldog voltam, Párom is csak nézte a kis jövevényt, csodáltuk együtt. Most már minden álmunk teljesült, igazi család vagyunk. :-)

Reggel nagyon vártam, hogy a lányunk is jöjjön be hozzánk, és lássa, kibújt a pocakomból a Kistesó. :-) Mikor belépett a szobába, nagyon megörült nekem, mikor meglátta a babát mellettem, akkor komoly arcot vágott, de melléfeküdt, és megölelte. Nagyon megható volt! Amikor a lányunk született, azt hittem, életem legboldogabb napja, de most is azt mondom, hogy attól kezdve minden nap egyre boldogabb, és most, hogy van egy kisfiam is teljesedtem ki igazán!

Olvasd el a Dúla blog többi szüléstörténetét is!

Iratkozz fel a hírlevélre!

Amennyire zökkenőmentesen éltem meg a második trimeszter minden pillanatát, annyira sorsfordítóan kezdődött közös utunk 7. hónapja. Talán a beköszönő és elég hosszasan itt állomásozó hidegfrontnak is volt ebben szerepe, de még rutinnal rendelkező, harmadik gyermekét váró anyaként is megriasztott az az éjszaka, amikor az egyre sűrűbben érkező fájások nem hagytak aludni. Másnap sem lett sokkal jobb a helyzet, ugyan a fájások megszűntek, a kellemetlenül feszítő alvégtájéki érzés és a sűrű méhösszehúzódás megmaradt.

Végül rászántam magam, és felhívtam a rendelőt egy soron kívüli gyógypillantásra, de nem volt szerencsém: mindenki szabadságon volt. Persze, ha nagyon erőszakoskodtam volna, be tudtam volna valahová préselni magam, de valahol mélyen nem éreztem, hogy igazán baj lenne, inkább csak a kíváncsiság vezérelt és pár nyugtató szóra vágytam. Addig-addig, amíg be nem jelentkeztünk egy “babamoziba”, ahová a lehető legrosszabbkor érkeztünk, kisfiam ugyanis felébreszthetetlen délutáni sziesztáját töltötte éppen. De a lényegre fény derült: a csöpplegény a hidegfront érkezésére tűzte ki menetirányba fordulását, ezért volt az erőteljes méhtevékenység, a megváltozott pozíciójából fakadó kellemetlenségek!

A lehető legcsodálatosabb hír volt ez, nagyon sok mindent megváltoztatott bennem. Bármennyire is bíztam magunkban, az idő előrehaladtával, kimondatlanul is kezdtem feladni a reményt az újabb hüvelyi szülés sikerével kapcsolatban. Így viszont újult erővel, főleg lélekben egyre inkább érzem és vágyom a szülés minden pillanatára. Sűrűn eszembe jut, miként kezdődött, hogyan nevetgéltünk a férjemmel zavarunkba, aztán hogyan élesedett a helyzet, emlékszem az egyre erőteljesebb fájásokra, a feladás közeli állapotra, ami végül csodálatos katarzisba torkollt, kislányom megszületésével.

Ezt a pár napot leszámítva még mindig jó a közérzetem, bár egyre nehézkesebb vagyok, egyre többször jelzi a testem a fáradtságot, kedvenc időszakom az ebéd utáni csöndes pihenő, ami, ha nem is a kicsik alvásáról, mint inkább hármunk nagyágyon összebújásáról-beszélgetéséről szól.

Lassacskán előkerülnek a babaruhák is a zsák mélyéről – természetesen képtelen voltam ellenállni pár új darabnak is -, és már átmostam-vasaltam őket. Mosolyogva nézem a sok apró holmit és egyre jobban vágyom a találkozásunkra. Lépésenként haladok, fejben már elképzeltem, miben hozzuk őt haza a kórházból, hogyan rendezgetem át a gyerekek ruháit, a bútorokat, hogy mindenkinek a legmegfelelőbb legyen. Tudom, ráérek még ezzel foglalkozni, de mégis jó érzés ráhangolódni és befelé fordulva felkészíteni a lelkem. Egyre többször érzékenyülök el akárcsak annak tudatától is, hogy nemsokára három gyerekes anyuka leszek!

Olvasd el a kismamanapló többi fejezetét is!

Elérkezett az utolsó egyben töltött hónapunk is. Egyre nehézkesebben mozgok, egyre jobban szeretném, ha valami kapaszkodóm lenne, ha tudnám, hogy ez a fájás már “az” a fájás. A 36. héten kipipáltuk az utolsó vérvételünket és doktorlátogatásunkat is. Zsigu-lak „behatolhatatlan”, külső-belső méhszáj zárt, a Ded koponyavégű hosszfekvésben, békében-egészségben-boldogan. A 37. héten nem kis riadalmat okozva – hiába no, harmadjára tréfálkozik velem az anyatermészet -, a napok óta egyre inkább sűrűsödő jósló fájásoknak köszönhetően távozott a nyákdugóm. A riadalom meg abból adódott, hogy elméletben ugyan már hetek óta kész volt a kórházi pakkom, gyakorlatban éppen 10 perc alatt halmoztuk fel a Nagyfiammal indulásra készre. Megkapó pillanat volt, amint Hunor becsúsztatta a Kisöcsinek szánt játékokat egy-egy óvatlan pillanatban a táskámba… A végén jócskán szelektálnom kellett a kisautó- és rágóka-rengetegből. Aztán persze kiderült, csak vaklárma volt, pár órával később a jóslók is megszűntek.

A rendszeresen érkező, majd órákon át tartó-rövidülő mindennapi fájások hatására, egyre csapnivalóbb éjszakákat produkálok. Zsiga továbbra is éjjeli bagoly, előszeretettel bulizik éjféltől hajnal kettő-háromig, ezáltal egyre fáradtabbnak, türelmetlenebbnek érzem magam. Napközben stand by üzemmódban, aligmozgással durmol, így a kötelező ctg körök is órákon át elhúzódnak, hiába fogyasztom el a kakaómat-szendvicsemet közvetlenül érkezés előtt, és hiába rázogatják a pocakomat a szülésznők. Görbét kell produkálni, én pedig egyre feszültebben és megviseltebben tűröm a mindennapokat.

A 38. héten is megviccelt a Legkisebb királyfink, amikor egy reggel hatalmasra duzzadt bevizesedett fejjel ébredtem. Az előző két babánál ez már a 3 napon belüli szülést jelezte, de Zsiga továbbra is kitart a jó meleg anyaméhben.

Rutinos túlhordóként, most először hittem abban, hogy a picifiam időben érkezik, annál is inkább, mivelhogy a vizsgálatokat végző kórház protokollja szerint a túlhordás első napjától kötelező az osztályra befekvés – ami az én esetemben fölösleges és gyakorlatilag kivitelezhetetlen is. Természetesen Murphy velünk van, a kijelölt terminust túlléptük, a hetek óta odalett nyákdugó ellenére, így következett a saját felelősségre naponta történő ctg és a köldökzsinór áramlásos vizsgálat. Megalázottnak és viharvertnek éreztem magam, miközben egyre inkább sulykolták belém a “fehérköpenyesek” a tökéletes eredmények dacára, hogy mennyire felelőtlen vagyok, hogy ennyire ragaszkodom a szabadlábon léthez. Orsi tartja bennem a lelket, és valahol mélyen az ösztöneim is azt súgják: minden rendben van, nem lesz semmi baj! Zsigi pontosan tudja, mikor akar érkezni. Próbálom függetleníteni magam a külsőségektől és egyre jobban befelé koncentrálni, de sokszor nagyon nehezemre esik. Egyre jobban félek, egyre kevésbé hiszek magamban és abban, hogy mindezt képes leszek végigcsinálni.

Aztán egy fájásokkal gazdagon tarkított éjszaka s nappal után már tudtam, hogy eljött a mi időnk. De ez már egy másik történet. :-)

Ha kíváncsi vagy, hogyan született meg Zsiga baba,  hamarosan elolvashatod a Dúla blogon. Addig is olvasd el a Gabi kismamanaplójának korábbi részeit!

Ha tetszett a cikk, iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Két császármetszéses szüléstörténetet is kaptam Anitától – mindkét kisfia így született. Mindkét alkalommal természetes szülésre készült, de végül máshogy alakultak a dolgok. A szüléstörténetekben egyszerre érhető tetten a hatalmas öröm és az erős hiányérzet. Köszönöm Anita az őszinteséged!

Végre kiírhatom magamból azt a rengeteg dolgot, ami bennem kavarog már jó 1, illetve lassan 3 éve.

DANI SZÜLETÉSE

Elég sokat vártunk a nagyobbik kisfiunk, Dani megfoganására, kb. 1,5 évet. Már túl voltunk egy csomó kivizsgáláson, annyit tudtunk, hogy valószínűleg endometriózisom van. Elő akart jegyezni egy műtéttel egybekötött vizsgálatra a dokim, de kértem még 3 hónap haladékot, hátha csoda történik… És a CSODA egy hónappal később végre valóban megtörtént; pozitív lett a tesztem! Alig tudtam elhinni, már aznap ott voltunk az orvosnál, aki megerősítette, hogy IGEN, valóban babát várunk! Nagyon élveztem a terhességem minden percét. Voltak persze nehézségek is, de életem egyik legszebb időszaka volt… Annyira jó érzés volt, hogy bennem él egy ici-pici emberke, akiért mi felelünk majd, akit máris olyan nagyon szeretünk, pedig még nem is láttuk… Tudatosan készültünk a szülésre is: jártunk szülésfelkészítő tanfolyamra, lelkesen tornáztam, gyakoroltam a szülés alatti légzést. Azt terveztük, hogy a nagy napon velem lesz Apa is, hogy együtt osztozhassunk majd az örömben (és persze a nehézségekben is).

Nem igazán féltem a szüléstől: a fájdalmat jól tűröm, ha van értelme, babóca befordult, a látogatási tilalmat eltörölték a kórházban (influenza járvány volt épp), tehát minden klappolt. Csak a vérzéstől tartottam kicsit, nehogy gond legyen, mert trombózishajlam miatt várhígítóval kellett szúrnom magam a terhesség alatt, de igazából tudtam, hogy jó kezekben leszek.

A szülés előtt 2 nappal, vasárnap kezdődtek a jósló fájásaim; gondoltam, hogy valószínűleg ehhez hasonló fájdalmaim lesznek majd a vajúdás alatt is, csak persze jóval erősebbek. Tudtam, hogy a kisbabám hamarosan megszületik végre, és végtelenül boldog voltam ettől a tudattól; már alig vártam, hogy a kezemben tarthassam a kicsikémet. Kedden bementünk a 39. heti CTG-re, ekkor már nem voltam annyira jól, kicsit szédelegtem, de az eredményeim jók voltak, így hazaengedtek. Indulás előtt elmentem WC-re, ahol begörcsöltem és vérezni kezdtem, ezért a férjem gyorsan visszahívatta a dokimat. Innentől kezdve felpörögtek az események. Csinált újra CTG-t, ultrahangot, terheléses CTG-t, és minden egyes vizsgálatnál egyre komorabb volt az arca. Végül burkot repesztett, és kaptam oxitocin injekciót, hogy erősödjenek a fájásaim. Végül azonban a vajúdást sajnos nem „élvezhettem” sokáig, mert Dani szívhangja egyre rosszabb lett, így sürgősségi császármetszésre volt szükség. (Egy vicces dolog volt az egészben: vékony testalkatú vagyok, és mindig azzal piszkálnak, hogy az is látszik, ha lenyelek egy meggymagot. Szóval a műtét előtt megkaptam a katétert, ami aztán nem kis riadalmat okozott a dokimnak és a szülésznőnek; mi az a nagy, kemény pukli a hasamon így hirtelen?? – mire közöltem, hogy nem muszáj tovább nyomkodni, ez csak a katéterem.) Nem volt idő érzéstelenítésre sem (sok idő lett volna kivárni a laboreredményeket), azonnal elaltattak.

Szóval a szép, apás szülésből, azonnali cicizésből semmi nem lett, még csak nem is láttam-hallottam a kisfiamat 12 órán keresztül, csak fényképen. Aztán persze életem egyik legszebb élménye volt, amikor végre kivitték nekem, magamhoz ölelhettem és elmondhattam neki a gyönyörű kis szemébe nézve, hogy mennyire vártuk és szeretjük őt. Az végül nem derült ki, hogy mitől esett a szívhangja, mert semmi szervi eltérést nem találtak semelyikünknél. (Dani egyébként 2010.02.23-án született, 2650g-mal és 50 cm-rel.) Én a mai napig azt mondom, hogy ő egyszerűen ki akart jönni, mert már jobban vágyott a kinti világra… Azt is tudom, hogy baj lett volna belőle, ha nincs a császár, hisz megéreztem, hogy a baj van! Jól döntött az orvosom, szakmailag és emberileg is teljesen elégedett vagyok vele.

Nem volt túl könnyű felépülnöm a császármetszés után (főleg lelkileg), de úgy gondolom, hamar összeszedtem magam. Rengeteg tejem volt, mióta hazajöttünk, egyszer sem kellett tápszert kapnia. Nagyon hálás vagyok Istennek, hiszen van egy tündéri aranyos, gyönyörű, okos és egészséges 2,5 éves kisfiam!

BENCE SZÜLETÉSE

Dani 1 éves volt, amikor kiderült, hogy kistesó érkezik. Valóban ő lett a legszebb ajándéka, innentől kezdve rajong a babákért, megértette, hogy Anya pocakjában picibaba van, és alig várta, hogy megszülessen. Ez a terhességem is gyönyörű volt. Persze itt is voltak nehézségek, sokat kellett (volna) pihennem, de igazából minden rendben volt. Igyekeztem csak a szépségére figyelni, számomra ez a 9 hónap is valóban áldott állapot volt. Annyira jó érzés, ahogy ott rugdos a picúrka a pocakban, soha, semmiért nem adnám ezt az élményt! Bence azért elég sokat ijesztgetett bennünket, hogy hamarabb jön (főként pont, amikor épp szabin volt a dokim – maradtam a jól bevált dokibácsimnál, le nem cserélném!), de aztán szépen szót fogadott mindig, csak az időjárás-változásokat nem szerette annyira. Végül már attól tartottunk, túlhordom a drágát. A szülés előtt pár nappal még azzal viccelődött az orvos, hogy „Nincs remény, ez a baba bizony bent marad”.

Október 23-ra voltam kiírva, 20-án (csütörtökön) kellett mennem még CTG-re, és azt beszéltük meg, hogy ha addig nincs riadó, akkor is bent kellene maradni, merthogy messze van a kórház, nehogy gond legyen (távolság, előzetes császár, vérhígító stb). Erősen reménykedtem, hogy ha bent kell maradnom, akkor szülök is, mert rám nagyon nincs jó hatással a kórház, és még Danitól sem voltam távol éjszakára. Most kicsit tartottam a szüléstől. No, most sem a fájdalomtól, inkább a hegszétválástól, de leginkább attól, nehogy császár legyen. Azért nem stresszeltem szét magam, igyekeztem nyugodtan várni az újabb kis CSODÁNK érkezését, és szorgosan ittam a málnalevél teát a gyors tágulás érdekében.

Csütörtökön megint közölte a doki, hogy nem lesz még aznap semmi, erre viszont én is közöltem, hogy szerintem nincs igaza, ugyanis kb. 5 perce távozott a nyákdugóm. Úgyhogy tiszta happy voltam! Nem tudtam elkerülni a terhespatológiát – elég nyugodt temperamentumú a dokibácsim, nem egy túlaggódós, és mivel ennek ellenére kérte, hogy maradjak bent, mert ettől nyugodtabb lenne, hát kelletlenül, de szót fogadtam. Na, itt hibáztam szerintem: kész tortúra volt az egész, már-már úgy állt a dolog, fogom magam és lelépek, alig találtak szabad ágyat. Mire mindent elintéztünk, tiszta ideg voltam, 140-es volt a vérnyomásom a megszokott 90-100 helyett, és semmi kedvem nem volt ott dekkolni a férjem és a kisfiam nélkül. Amíg ágyra vártunk, elmentünk a Halászcsárdába és megvettem még pár hiányzó dolgot. Az este aztán gyorsan eltelt; bejött hozzám a húgom, beszélgettünk a csajokkal, aztán egész emberi időben lefeküdtem (nagyon fáradt is voltam, a terhesség alatt alig tudtam aludni). Azonban csak szerettem volna aludni, ugyanis úgy horkolt az egyik csajszi, hogy szerintem az egész szint ettől zengett.

Kb. éjfélig csak ez volt az oka annak, hogy nem aludtam… Éjfél után egy picivel figyeltem fel arra, hogy 10-20 perces keményedéseim vannak. Annyira nem hatott meg, hisz voltak ezek már 5 percesek is az elmúlt pár napban… (Bár a táskámból már ki sem pakoltam, mondván, hogy nem tervezek sokáig ott lenni, és úgyis azt mondta az egyik szülésznő is, amikor rám nézett, hogy szerinte már csak a legfontosabb dolgokat vegyem elő.) 1 óra körül már 3-5 percesek voltak, ráadásul a magzatvíz is elkezdett szivárogni és gyengén véreztem is. Közben ettem egy banánt meg egy sport szeletet, mert majd’ éhen haltam, és tudtam, hogy később már nem fogják engedni. 4 óra körül megvizsgált az ügyeletes orvos, és 2 cm-re voltam kitágulva. Örültem neki – tudtam, hogy nehéz nap előtt állok, de végre SZÜLÖK!!! Alig vártam, hogy szólhassak a férjemnek, hogy 8-ra jön a dokim, addigra ő is legyen ott, mert szülünk!

Addigra már 3 cm-re volt nyitva, úgyhogy végre lemehettünk a szülőszobára. Nem volt fogadott szülésznőm, mert nem ismertem őket (és egyébként is, a dokihoz ragaszkodtam, benne bíztam, és tudtam, hogy úgyis tényleg rám fog figyelni, nehogy gond legyen), de egy tündéri, fiatal lányt kaptam. (A többiek már ránézésre is banyák voltak, szerintem tuti sírva fakadok, ha őket kapom.) Kaptam egy kúpot, amit itt ilyenkor osztogatnak, mert hát „jobb kint, mint bent”. Ezután elmehettem zuhanyozni, majd rá lettem kötve a CTG-re, hogy lássuk, minden rendben van-e a Picúr szívhangjával. Istennek hála nem volt semmi gond, így szabadon sétálhattam, zuhanyozhattam, labdázhattam. Hát a fekvésnél minden jobb volt! Persze közben voltak hosszabb-rövidebb CTG-k is, ezeket nem kerülhettük el. A fájások általában 3-5, majd 2-3 percesek voltak már a legelejétől, és nagyon erősek, sokszor a maximum feletti szinten voltak. Mondta is Anett, a szülésznőm, hogy nagyon szépen bírom a fájdalmakat, hogy egy szót sem szólok alattuk.

Igazság szerint meg is fogadtam, hogy amennyire csak lehet, csendben, méltósággal szeretnék szülni, és nagyon örültem, hogy tényleg így bírtam. Baromira fájt, de a babára koncentráltam, és nagyon, de nagyon akartam, hogy minden simán menjen! A fájások alatt „hullámoztam a tengerben”, hagytam, hogy magával sodorjon a fájdalom, a „part felé” elcsendesedjen, és egyre kijjebb vigyen bennünket. Annyira jó érzés volt! Félreértés ne essék, nem vagyok mazochista, de ez a fájdalom gyönyörű, ennek értelme van, és az eredménye a legszebb dolog, amit csak el lehet képzelni! Velem volt a férjem is, fogta a kezem, simogatott, beszélt hozzám, de ha kellett, csendben maradt. Ez rengeteg erőt adott, nélküle nem ment volna szerintem. Közben a doki is többször rám nézett, hogy minden OK-e.

Dél körül megvizsgált, ekkor még mindig csak 3 cm-re voltam nyitva, de gondoltam, segít, ha még több esélyt adunk a gravitációnak, úgyhogy megint sétáltam, zuhanyoztam, labdáztam. 16 órakor megint megnézte, változott-e a helyzet, de semmi, maradt a 3 cm. Úgyhogy kíméletesen közölte, hogy nem tud mit csinálni, muszáj lesz császározni, mert ha eddig semmit nem tágultam, akkor nem is fogok. Az ő keze pedig meg van kötve, mert még oxitocint sem adhat az előző műtét miatt. Na, én eddig bírtam. Hiába voltam erős és pozitív végig a 16 órás vajúdás alatt, most teljesen összeomlottam. Zokogva kérdeztem, mit tehetnék még, hogy mégis simán bújhasson ki Bence, ha kell, akár fejen is állok…

Mondta a férjem, hogy a szülésznőmet is a sírás kerülgette, mert nagyon drukkolt, és a doki is aranyos volt, odajött, simogatott, látszott, hogy őszintén sajnálja a dolgot. A műtét nagyon durva volt. Féltem (volt is egy pár hülye kérdésem szegény aneszteshez), éreztem, ahogy feszítenek (komolyan, fájt!), ahogy rángatnak, semmim nem mozgott… DE!!! legalább hallottam, ahogy felsírt a kisbabám, amikor kivették őt a pocakomból, láttam a kis magzatmázas pofiját és köszönhettem neki. És ez valóban egy életre szóló csodás, semmihez nem fogható érzés volt.

Az ezt követő dolgok a műtőben nekem már kiestek. Tudtam, hogy minden rendben van a Kicsimmel, és ez volt a legfontosabb. Amikor kitoltak a műtőből, még egyszer megmutatták nekem Bencét, amiért nagyon hálás vagyok Anettnek, hogy elintézte. Kicsi Drágám 2011.10.21-én, 3350 g-mal és 52 cm-rel jött a világra… Hogy hol fért el bennem?! Bence pénteken született, és kedden már itthon is voltunk. Dani őszinte örömmel fogadta, a kedvence lett a tőle kapott kisautó, és ő az első, akinek mondta, hogy szereti: „Szeje bab” – aznap, amikor hazahoztuk!

Nagyon szerettem terhesnek lenni, pedig nem volt könnyű ez az időszak, főleg nem egy másik Picúrral (20 hónap van köztük). De úgy gondolom, valóban ez az egyik legszebb dolog a világon! Közben persze alig vártam, hogy a kezemben tarthassam a kisbabámat. És vártam – vágytam a szülést is! Nagyon szerettem volna átélni ezt az élményt, hogy ha már együtt éltük végig ezt a pocakban töltött időszakot, akkor ez se legyen másként. Úgy gondoltam, talán könnyebb lesz az elválás, ha nem szenvedő alanya, hanem a részese vagyok a finálénak is. Ehelyett megint kiszedték belőlem a gyermekemet, és én nem tehettem ellene semmit. Hiába az akarat, az elszántság, a fájdalmasan, de boldogan elszenvedett 16 órás vajúdás, most sem sikerült. És mostmár valószínűleg nem is lesz rá esélyem, hisz nem igazán szokták engedélyezni két császár után a sima szülést (szeretnénk még 2 gyerkőcöt). Daninál legalább még volt erre reményem…

Hiányérzetem van… van 2 édes kicsi fiam, de nem is szültem igazából! Úgy érzem, mintha valamitől meg lennék fosztva. Persze nagyon hálás vagyok a gyönyörű, egészséges gyermekeimért! De ez a 2. császár egy nagy törés volt, és hatalmas űrt hagyott bennem. És nem tudom – nem is akarom – elfogadni azt, hogy ne szülhessek soha simán. Egyébként egy percre sem bántam meg, hogy megpróbálkoztam a hüvelyi szüléssel… addig is együtt csináltuk legalább a Manóval, és az ő szervezetének is jobb így…

Olyan rossz, hogy alig van valaki, akivel őszintén lehetne beszélni ezekről a dolgokról, mert kevesen élték meg így ezt a dolgot a környezetemben. A simán szültek szerint a császárosoknak jobb (tisztelet a kivételnek), a legtöbb császáros ismerősöm meg alapból erre készült, és teljesen elégedett a helyzetével. Még most is sokszor elsírom magam, ha erre gondolok, pedig Bence már 1 éves is elmúlt. Csak reménykedni tudok, hogy legközelebb „sima ügy lesz”, és igazából alig várom, hogy újra babát bárjak (bár azért most pihenünk előtte kicsit testileg-lelkileg egyaránt)!

Olvass még több szüléstörténeteket a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Ezzel a szüléstörténettel zárul a Dúla blog császármetszés utáni hüvelyi szülés (VBAC) tematikus másfél hónapja. Gabi végig élvezte a várandósságot, és természetes szülésre készült, a dolgok azonban másképp alakultak, és Virág császármetszéssel jött a világra. Köszönöm Gabi, hogy megírtad, hogyan zajlott a szülésed, és hogy azt is megosztottad velünk, milyen gondolatok és érzések kapcsolódtak a szülésedhez, és milyen utat jártál be azóta.

Péntek éjjel végre beindultak az utolsó jóslófájásaim. Emlékszem az elsőre. Éppen a szülést megelőzően három héttel történt, éjfél magasságában. A férjem szüleitől autóztunk hazafelé, mikor egyszer csak összehúzódásokra és derékfájdalomra lettem figyelmes. Később combba sugárzó nyilallások is követték. És én boldog voltam, annyira boldog! Jelentést tett a testem, a csodálatos testem arról, hogy még mindig tökéletesen végzi a dolgát és megkezdte a végső visszaszámlálást. Míg az első jelzés nagyjából másfél órán át tartott el és viszonylag enyhének bizonyult, a második alkalom időben már szinte duplájára nőtt és a fájdalmak is erősödtek. Mindig elképedem rajta, mennyire tökéletesen van megalkotva a testünk. Őszinte tisztelettel tekintek rá, vigyázom, ápolom, s az imáimban sosem felejtem el megköszönni hibátlan működését. November közepére három olyan alkalmat könyvelhettem el, melyekről tudtam, még nem a végsők, de kisvártatva azok is megérkeznek.

Így történt. Az utolsók 16-án pénteken 1 óra 40 perckor kezdődtek, és szabályos ritmusban, pontosan 10 percenként jöttek, s ugyan 4-kor abbamaradtak, de 8-kor újra beindultak. Örömmel és boldogsággal figyeltem a testem: most már nincs visszaút, a kisbabám talán egy napon belül kibújik. Tekintve, hogy az egész terhességem alatt az ösztöneim irányítottak, az a nap is ennek jegyében telt. Egyszerűen csak éreztem, mit kell tennem. Reggel mélységes nyugalomban lezuhanyoztam, hajat mostam, majd „utoljára” rendet tettem a lakásban. Próbáltam megélni minden percét, mert ráébredtem, életem során csak néhányszor lesz rá alkalmam.

Miután 11 óra magasságában konzultáltam a szülésznőmmel, ledőltem az ágyra és csak figyeltem befelé. Egyedül, csak magammal és a babámmal a hálószobában. Semmihez sem fogható állapot. A testem dolgozik, előkészül, hogy a bennem létrejött új életet világra segítse. Csodálatos Társam, Férjem, Szerelmem, minden egyes fájásnál beszaladt, s tekintetével, simogatásával erőt adott. Így jutottunk el nagyjából 6 perces fájásokhoz, amikor is Anikó úgy látta jónak, ha bemegyünk. Egy cseppet sem idegeskedtem. Jó értelemben véve kiüresedtem, de csak úgy, hogy később, szükség esetén, pozitívval töltődhessek fel. Szükségem volt drága, érző, nagyszájú barátnőm (akinek a szemében mindig a szeretet fényét látom csillogni) jelenlétére is, így a kórházba menet őt még felvettük. Mire a házhoz értünk, Katinka már a kapuban toporgott izgatottan, minden jóval felpakolt batyujával. Mindannyian imádunk nevetni, jó a humorunk, s ha összejövünk, egymást követik a poénok, így kacagással, nevetéssel telt az út, de azt hiszem, mindenki érezte azt a különleges illatot a levegőben.

Korábban úgy terveztem, hogy amikor majd felérek a lépcsőn, alaposan körül fogok nézni. Hogy kiélvezem annak pillanatát, ahogy közeledek majd az ajtó felé. Így is lett, sosem fogom elfelejteni. Milyen volt? Mint a filmekben, amikor egy pillanatra megáll az idő, vagy legalábbis minden lelassul. Vettem egy nagy levegőt, magam mellé gurítottam a bőröndömet, megragadtam a férjem kezét és megnyomtam a szülőszoba csengőjét. Egy mosolygós, apró termetű kishölgy jelent meg. Bejelentettük a nagy hírt, miszerint szülni érkeztünk és Anikót keressük.

A bűvös ajtó „küszöbét” átlépve Anikó mosolyogva, derűvel az arcán fogadott. Szorosan, szeretettel öleltük és pusziltuk meg egymást. Már átöltözve 3/4 4-kor pillantottam rá először az órára, akkor, amikor az adminisztrációt végeztük. Azt hiszem, talán fel sem fogtam igazán, hogy szülni fogok. Aznap sokan szültek, sokan születtek, ezért a szülőszoba helyett először egy barátságos kis megfigyelő helységbe kerültem, ahol a már jól ismert szívhang, azaz NST vizsgálaton estünk túl. (Ahogy ott feküdtem eszembe jutott, hányan riogattak – köszönöm nekik, mert megtanítottak arra, hogy mit nem szabad beengednem a lelkembe – a szülőszobákból hallható ijesztő sikításokkal, ordításokkal. Ellenben számomra inkább hatott mókásnak és szórakoztatónak, mintsem félelmetesnek. Olybá tűnt, mintha pornófilmet forgattak volna a szomszédban. Akkor még nem is sejtettem, mi vár rám…)

Félidőben, noha a szülésznőm gyakran benézett hozzám és percekig beszélgettünk, igencsak magányos lettem, s szívszaggatóan hiányozni kezdett az Édesanyám és a Férjem. A jelenlétük, a szeretetük, a bátorításuk. Nem szabadott elhagynom magam, mert nagy megpróbáltatás előtt álltam, ezért egy jól bevált trükkhöz folyamodtam. A figyelem eltereléséhez. Sms-eket küldözgettem az állapotomról, s a biztonságot adó, szeretetteljes válaszok hamar érkeztek. Mindeközben a fájások természetesen sorra követték egymást, s én, mint a tenger hullámaiban, elmerültem bennük, de csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges, hogy bőségesen maradjon energiám.

Két óra telt el, mire Anikó bejelentette a jó hírt: felszabadult egy szülőszoba, hamarosan bemehetek s Ati is követhet. Ezalatt 3-4 percesre sűrűsödtek a fájásaim. Átsétáltunk hát, felmásztam az ágyra, megint NST tappancsokat kaptam a hasamra, s egyszer csak megjelent Ati. Mosolyogva, nyugalmat hozva. Megpuszilgatott, megsimogatott, elmesélte, miről folyt a csevej odakint. Ha jól emlékszem, ekkortájt érkezett meg morcos arcú, de igazán melegszívű és nagy tapasztalattal bíró orvosom. Megvizsgált s megállapította, hogy minden tökéletesen alakul, de fájáserősítők beadása mellett döntött. Ezeket folyamatosan kaptam. Minden igazán rendben ment, erőt és hitet éreztem magamban, csak pozitív gondolatok cikáztak bennem. Orvos, nővér, a szülésznőm engem dicsért. “Fegyelmezett, ügyes, szívós, ösztönös”. Én csak adtam magam, s úgy gondoltam, ha ilyen szülni, akkor csodás. A 3-4 percesek még úgy 2 órán elhúzódtak.

Üldögéltem, jöttem-mentem, de minden fájásnál azonnal leülni kényszerültem, óriási levegőt vettem, megragadtam a férjem kezét, s csendben a fájás elmúlásáig szorítottam, majd az egészet igyekeztem mintegy kifújni magamból. Valamikor átmasszírozta az egész hátamat a szülésznőm, ettől valamelyest megkönnyebbültem. Aztán 4 óra elteltével, nagyjából 8 óra magasságában beindultak az utolsó centinyi tágulások okozta embertelen fájdalmak. Az elsőre tökéletesen emlékszem, mert kiadtam az első olyan hangot, amit azok a nők, akiket még az előző szobában hallgattam. Azt sem felejtem el soha, ahogy ekkor tapasztaltan, bólogatva azt mondta az orvosom: „Na, na, az lesz az!”

S innentől összefolyik minden. Megszűnt tér és idő. Minden fájdalomkor önkívületi állapotban, hosszan és hangosan, szerintem eltorzult arccal jajgattam. Nagyon kínlódtam. Fájt, pokolian fájt. Egy idő után azt az utasítást kaptam, hogy a fájásoknál álljak fel, hogy Virág buksija minél jobban beilleszkedhessen a csontok közé. Nagyon nehezen ment. Sírtam volna, de nem sikerült. Elhagyott az életerőm, és mégsem. Mint egy kis védtelen, szenvedő majmocska, úgy csimpaszkodtam minden fájdalomnál abba, aki éppen előttem állt. Ekkorra már Ati is irgalmatlanul szenvedett. Sosem láttam még ilyennek az arcát. Csak fogta a fejét, és mint utólag hallottam, azt mondogatta magában, mennyire borzasztó, hogy tehetetlen, nem tud segíteni, és ez katasztrofális. Ettől egy kisebb sokkot is kapott.

Ilyentájt már egyetlen sms-t sem küldött senkinek, aggódtak is sokan, mi történik velünk. Habár a szülésznőm fél 9-kor úgy vélte – ezen kijelentésével nem kis örömöt okozva nekünk-, hogy Virág egy órán belül megszületik, 10 óra lett, mire egyáltalán a kitolási szakaszhoz értünk. Óriás levegő, szembehunyás, fejmegemelés, hihetetlen erejű kapaszkodás és tolás, tolás, tolás. Az első hibás próbálkozás után már ezt is remekül csináltam, ekkor is dicsértek. Ati őrült hévvel drukkolt és bíztatott, ami sikeresen felpörgetett. Én csak nyomtam, nyomtam minden fájásnál, s a magzatvíz csak úgy zúdult kifelé. A fejemben az a kép tárult elém, hogy az egyik nyomásnál végre kibukkan a kis feje, s közben az orvosom megejti a gátmetszést. A gátmetszést, amitől olyannyira féltem, de akkor már azt sem bántam volna, ha szétkaszabolnak.

De se gátmetszés, se baba. Virág nem akart kijönni… Egyszerűen nem akart. Egy órát próbálkoztunk, és számomra már egészen bizonyossá vált, hogy soha többé nem fogok szülni. Nagyjából az utolsó csepp energiámat adhattam ki magamból, mikor belekakilt a magzatvízbe, így az előzőek, illetve fertőzés veszélye miatt az orvosom a császármetszés mellett döntött. Olyan volt meghallani, mintha valaki azt mondta volna, négyszer megnyertem a lottó 5-öst. Soha nem tapasztalt végtelen nyugalom és megkönnyebbülés járt át, fellélegezhettem, a műtét miatt pedig egyáltalán nem idegeskedtem. Éppen ezért furcsállom igazán, hogy az irdatlan fájdalmak közepette eszembe sem jutott, hogy ezért könyörögjek, vagy hogy epidurális érzéstelenítést kérjek. Tényleg, magam is csodálom, miért nem jutott eszembe?

A műtétre a szülőszobában kezdtek felkészíteni, majd áttoltak, és ott tovább folytatták, azt követően pedig elkezdődött az operáció. Végig beszélgettünk, s Atival elképedve állapítottuk meg, milyen profi csapat segítette világra Virit. Mindenki milliméterre pontosan végezte a dolgát. Mintha egy tudományos film részese lettem volna. Hamar kibújtatták Virágot, aki rögtön felsírt, de erre sajnos nem emlékszem. (És véletlenek valóban nincsenek! Az egész terhességem alatt elengedhetetlennek véltem, hogy legyen majd kéznél a diktafon az első sírás megörökítése végett.) Néhány perc elteltével végre megpillanthattam őt, akire szívdobogva vártam, vártunk. Gyönyörűséges, szívmelengető élmény volt átkarolni és puszit adni az édes, gyűrött, pufók kis arcára. Mindezeket a szokásos, császármetszést lezáró procedúra követte, majd újra „átléptem” azt a bizonyos „küszöböt”, de immáron büszke anyukaként. Kint másik tündéri barátnőmet láttam meg. Katikám, felém közeledve mosollyal köszöntött, s talán mondott is valamit.(Katinka balszerencsés módon lekéste a nagy pillanatot, ugyanis egy a kórházban vásárolt szendvicstől rosszul lett és haza kényszerült indulni 10 perccel azelőtt, hogy elhagytam a műtőt.)

Egy hét telt el azóta. Ma ötlött fel bennem, hogy már nem emlékszem a fájdalomra. Egyszerűen eltűnt, köddé vált. Arra, ahogy ülök és kiáltozom, igen, de a fájdalmat, az emlékét, mintha kitörölték volna.

Szívesen gondolok rá, milyen sokat készültem, fejlődtem lelkileg a várandósság ideje alatt. Beszélgettem Virággal mindenről. Szándékosan írom, hogy beszélGETtem, mert reagált, szinte mindig reagált. Mozdulatokkal, vagy éppen ellenkezőleg, mozdulatlanul, „csendben” kihegyezve fülelt. Elmeséltem neki, hogyan telt a napom, mi jár a fejemben, vagy, hogy éppen mi történik a kicsi testével. Dicsértem és megköszöntem neki, hogy minket választott, hogy tökéletesen teszi a dolgát, kifejeztem hálámat aziránt, hogy ő létezik, ígéretet tettem neki, hogy mindig őszinte leszek hozzá, és hogy bármi is történjék, mindig, mindig számíthat majd rám. Mindezek mellett üzentem a testemnek is. A testemnek, amely mint már fentebb említettem, kilenc hónapon át hibátlanul teljesítette kötelességét.

Megannyiszor vizualizáltam a szülést, mégis teljesen másképpen alakult. Úgy, ahogyan végül is lennie kellett. De ezt most nem is részletezném, inkább arról írnék, miért dolgoztam olyan elementáris erővel azon, hogy a gátmetszésre még csak ne is gondoljak. Azért, mert rettegtem tőle. Nem olvastam róla egy szót sem, tudatosan kerültem a témát. Véleményem szerint ugyanis szerfelett barbár beavatkozás. Egy férfi orvos „szétvagdos” egy nőt. És még valamiért… Mert egyszer csak az utolsó hetekben felvetődött bennem a kérdés: vajon megváltozik tőle a szexuális életem? Egész pontosan fogalmazva: előfordulhat, hogy valaki „önkényesen” megváltoztatja? Villámcsapásként hasított belém a gyanú, hogy talán igen.

Aki nem ismer, nem is tudja, milyen erős az igazságérzetem. Ilyenformán el kell, hogy mondjam, hogy ugyan tisztában vagyok ennek a módszernek az előnyeivel, mégis ezt az egész szétkaszabolós technikát igazságtalannak érzem, mert tudatában vagyok, hogy a gát-előkészített nők nagy százalékánál nincs szükség rá, de ennek előnyeit közel sem hirdetik orvosi körökben olyan szívesen, mint a gátmetszését. Így az esetek nagy részénél bármire való tekintet nélkül megtörténik, ami szinte egyet jelent a szexuális érzet automatikus megváltozTATásával. Ehhez pedig hogy van joga bárkinek? Nem fér bele a fejembe. Forr a vérem, hogy ilyen megtörténhet! Még egyszer hangsúlyozom, fő problémám az életem egy részének az önkényesen történő megváltoztatásával van. Tehát félreértés ne essék, tisztelem az orvostudományt, értékelem és hálás vagyok az eddig elért sikerekért, a fejlődésért, én magam is általa gyógyultam meg temérdekszer, de a fentiekről bizony így vélekedem. A történet “csattanója”, hogy a szülésemet követő első látogatásakor mellesleg említette a védőnőm, mennyien panaszkodnak, hogy a gátmetszésből kifolyólag megváltozik a házaséletük… Hideg zuhanyként ért a hír. Itt kell megemlítenem azt is, hogy én valójában el sem tudtam képzelni – ma már igen -, hogy egy gyermek ki tud bújni belőlem. Elképzelhetetlen, lehetetlen volt számomra, de annál is inkább félelmetes, roppant félelmetes. Magyarázat helyett álljon itt egy idézet:

„A félelem a legveszedelmesebb ellenségünk, mert a félelem a rosszban való hit, a hit pedig teremtő, alakító erő. Ezért amitől félünk, az gyakran bekövetkezik. A félelmet tehát a negatívumban való hitnek is nevezhetjük. Ha félek valamitől, akkor abban hiszek, hogy amitől félek, az számomra megjelenik. Mivel pedig, amint mondtuk, a hit alakító, teremtő erő, nem is csoda, ha ily módon rossz következményekkel kell számolnunk.”

(Coué)

Itt a végén szeretnék KÖSZÖNETet mondani, HÁLÁMAT kifejezni drága SZÜLEIMnek, hogy létezhetek, hogy olyan emberré alkottak, aki az önismeret rögös útján lépkedve ráeszmélhetett, hogy a kislánya csodálatos, a végét leszámítva kíméletes szüléssel ajándékozta meg, és megkapta azt a jutalmat, hogy ép maradjon, ugyanakkor egy 99%-os szülés tapasztalatával is felvérteződött.

A császármetszés hegét pedig büszkén fogom viselni. Igazán büszkén!!! (Habár az orvosom úgy véli, jövő nyárra semmi sem fog látszódni belőle.)

S ha a jövőben bárki kérdez róla, mindig úgy fogok fogalmazni, hogy Virágot kétféleképpen hoztam világra.

Megjegyzésem három hónappal később:

Néhány hete bukkantam rá Orsi blogjára, mely azonnal magával ragadott, mert érződik belőle az emberség, a tisztelet, a segíteni akarás. Mindenképpen kapcsolatba szerettem volna vele kerülni, így levelet írtam, majd pedig feltettem a kérdéseimet, melyre egyhamar megérkeztek a válaszok.

Igazán szerencsés vagyok, és hálás a Sorsnak, Fennvalónak, – ki hogy nevezi -, hogy ilyen körülmények között sikerült világra hoznom Virágot, és az is biztos, hogy ha minden nőnek már „csak” ennyi megadatna, szuper lenne ez a világ, de Orsi blogjában böngészve rájöttem, amit én igazán akartam, az az, amiket az ő segítségével szült nők írnak.

Szeretünk előre tervezni. Bár tisztában vagyunk vele, hogy a jövő nagyrészt kiszámíthatatlan, a határidőnaplónk mégis némi biztonságérzetet ad, és azt az illúziót, hogy magunk irányíthatjuk az életünk eseményeit. Hiszen megterveztem, hogy ekkor és ekkor, ez és ez fog történni. Ezt a napot ezzel fogom tölteni, azt a napot pedig amarra szánom rá. Ez kis dolgokban működik, de persze az igazán nagy dolgokat nem lehet előre megtervezni. Ilyen a gyermek születése is. Hogy melyik lesz a nagy nap, azt nem lehet előre megmondani – de bizonyos jelek utalhatnak a szülés közeledtére.

Mennyire bízhatunk a szülés kiírt időpontjában? Egyáltalán hogyan számolják ezt ki?

A kiírt terminus csak hozzávetőlegesen tájékoztat arról, hogy mikor várható a szülés megindulása. A kisbabák nagy része ugyanis nem azon a napon születik meg, ami a várandós kiskönyvben áll. Alapvetően az utolsó menstruáció első napjához képest határozzák meg a szülés várható időpontját (utolsó menstruáció első napja +7 nap, -3 hónap), majd a korai ultrahangfelvételek ismeretében ezt módosítják is.

Mikor beszélünk koraszülésről? Milyen jelei lehetnek a koraszülésnek, mire kell odafigyelniük a kismamáknak és mi a teendő, ha ilyen jeleket észlelnek?

A betöltött 37. hét előtt született babák esetében beszélünk koraszülésről. Ilyenkor a vajúdás hasonlóan indul, mint más szüléseknél: burokrepedéssel vagy fájásokkal, esetleg vérzéssel. Ha a kismama ezeket a tüneteket idő előtt (betöltött 37. hét előtt) tapasztalja, sürgősen vegye fel a kapcsolatot a várandósgondozást végző orvosával, választott szülésznőjével vagy a kórházzal.

Mit kell tudni a jóslófájásokról?

Jóslófájásokat a legtöbb kismama érez a szülés előtti hetekben. A méh nem fájdalmas összehúzódásai ezek, amelyek a szülésre készítik elő a méhizomzatot. Az igazi fájásoktól még az is megkülönbözteti őket, hogy rendszertelenek, és ahogy jönnek, úgy el is múlnak.

A terhesség alatt a várandósok azon izgulnak, hogy nehogy idő előtt meginduljon a szülés, majd a 37. hét után már minden nap azzal ébrednek: na, ma szülök már végre? Milyen egyéb jelei lehetnek a közelgő vajúdásnak?

Számos testi és lelki jel utalhat arra, hogy közeleg a várva várt nagy nap. A szülés előtt álló édesanyák “fészekrakási ösztöne” gyakran megmutatkozik, jönnek-mennek, pakolnak, rendezkednek, és sokan befelé-fordulóvá is válnak. Emellett a test is készül a hatalmas változásra: jóslófájások, a távozó nyákdugó (ez akár napokkal a vajúdás megindulása előtt is), hasmenés és hányás is jelezhetik a kisbaba érkezését. A tünetekről részletesen a Dúla blog egy másik cikkében ide kattintva olvashatsz.

Sok kismama legnagyobb félelme, hogy nem fogja észrevenni, hogy megindult a szülés. Honnan lehet tudni, hogy megindult, és mikor kell kórházba indulni?

A vajúdás korai szakaszában talán lehetnek a kismamáknak még kétségeik, hogy valóban elindult-e a vajúdás. Ez nem baj, hiszen nem kell az első jelre a kórházba sietni. Jót tesz ilyenkor egy kényeztető meleg fürdő vagy a párjuk által végzett masszázs, és ha a jelek és érzések időközben egyértelművé válnak, azaz a kontrakciók rendszeressé és egyre erősebbek lesznek, vagy elfolyik a magzatvíz, akkor irány a szülészet! Mindezeket felülírja persze a kismama biztonságérzete: ha otthon már nyugtalan és mehetnékje támad, akkor mindenképpen indulni kell.

Mit kell tudni a túlhordásról?

Ha az édesanya eléri a szülés előre kiszámított időpontját, és a kisbaba még nem született meg, terminustúllépésről beszélünk. Ez azonban nem jelent feltétlenül valós túlhordást, hiszen a magzat fogantatásának időpontját nem lehet napra pontosan kiszámolni. Terminustúllépés esetén fokozottan figyelnek a kisbaba állapotára (ctg, ultrahang, flowmetria). Kórházanként változik, hogy mennyi időt engedélyeznek a szülés spontán beindulásának, illetve hogy mikor fogy el a türelem, és indítják be mesterségesen a vajúdást. Azt szoktam javasolni az édesanyáknak, hogy mindenképpen jó előre beszéljék meg orvosukkal, hogy ő hogyan jár el terminustúllépés esetén, és mennyi türelmi idő szokásos az adott szülészeti intézményben.

Lehet-e, szabad-e „siettetni” bárhogyan a babát?

A természetesség híveként, és a kisbabák személyiségét és egyéniségét tisztelve és szem előtt tartva semmiképp sem javasolom a siettetést. Mindennek megvan a maga ideje, így az elengedésnek és az elindulásnak, illetve a szülésnek és a születésnek is. Az édesanya és a kisbaba szervezetének összjátéka határozza meg – egy máig nem teljesen tisztázott mechanizmuson keresztül –, hogy mikor indul meg a szülés. Mindannyiunk életére és viselkedésére nagy befolyással van születésünk mintázata, ezért ha valamilyen sürgető orvosi indok nem áll fenn, hagyjuk a babát saját ritmusában és tempójában haladni és megszületni.

Igaz-e, hogy a szexuális együttlét megindíthatja a szülést a terhesség legvége felé? Van-e egyéb tevékenység, ami hasonló hatású?

Igaz, ez a módszer a szülésmegindítás kellemes módja lehet. :-) Az ondófolyadékban található prosztaglandin hormon ugyanis elindíthatja a vajúdást, persze csak ha a baba és a mama szervezete kész a szülésre. Hasznosak még a szülésre és a kisbabára való lelki ráhangolódás technikái: a relaxáció, egy jó beszélgetés vagy egy lazító masszázs. Ha az édesanya megnyugszik, és esetleges félelmeit félre tudja tenni, sokat tett a szülés megindulásáért.

Ha egy szülés előtt álló anya úgy érezi, már valódi kontrakciói vannak, lehet-e még enni, inni?

Persze, sőt, kifejezetten ajánlom is ilyenkor az édesanyáknak az evés-ivást és a pihenést. A vajúdás korai szakaszában kimondottan fontos az erőgyűjtés. Azután később is oda kell figyelni arra, hogy az édesanya elegendő folyadékhoz és energiához jusson, hiszen a vajúdás és szülés rengeteg erőt kíván. Szerencsére ma már egyre kevesebb olyan szülészeti intézmény van, ahol ne engednék az anyákat inni, és csokit vagy szőlőcukrot enni.

Olvass további cikkeket a vajúdásról a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Köszönöm az eddig érkezett szép szüléstörténeteket, amik a Dúla blog pályázatra érkeztek – hétről hétre válogatok majd közülük. Kezdjük is a sort Veronika csodaszép szülésével!

Ellentétben a legtöbb szülővel, mi a férjemmel már korábban elhatároztuk, nem akarjuk tudni leendő babánk nemét. Végül ez a döntés adott egy plusz varázst a várakozásnak, amit aztán rengeteg magyarázkodás követett. „De hát milyen színű ruhát vesztek neki?” és „De hát milyen színű lesz a babaszoba?” – hangoztak el az elítélő és felháborodott kérdések. Sosem értettem, miért nem lehet ezt megérteni, hogy mi ezt választottuk. Akkor is sejtettem, hogy kisbabánk nem fog megszólni minket, mert nem csak babarózsaszín vagy babakék ruhája van, és a szobája sem pompázik ugyanezekben a színekben.

A várakozás varázslatos időszak volt mindkettőnk életében. Szép nagy pocakot szerettem volna, és meg is kaptam, már pár hónap elteltével mindenki észrevette, hogy állapotos vagyok. Az idő hamar elrepült, közeledett a kiírt időpont. Kint 35 fokos meleg, július, nyár közepe. Elérkezett a 40. hét is, majd elindult a 41. Még mindig semmi.

Az idő lelassult, szinte vánszorgott ezekben a napokban. A tikkasztó hőség, a plusz 15 kiló nem könnyítette meg az életem, ekkor értettem meg, milyen nehéz lehet azoknak az élet, akik tényleg sok plusz kilót cipelnek magukon. A szülésznőm, Zsuzsa már az első perctől gondoskodott rólam, mindenben segített, tanácsot adott, így végig egy kellemes biztonságérzet uralkodott rajtam, tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Nem tudom, sokakban miért jelenik meg a félelem, én valahogy ezt nem éreztem. Édesanyámmal sokszor beszélgettünk a szülésről. Ő mindig azt mondta: „Fájni fog, de ennek a fájdalomnak van értelme!”

Amikor már csak 2-3 hét választott el attól, hogy végre szemtől szembe találkozzunk Kismucival (mert így neveztük őt végig), hirtelen úgy éreztem, még rengeteg dolgot kell addig elintézni, és talán még mindig elfelejtettünk valamit megvenni. Aztán amikor már 2 nappal túlhordtam őt, akkor már nem nagyon érdekelt, mit felejtettünk el, inkább most már azt mondtam: „Vágjunk bele!” Nem kellett szerencsére már sokáig várni.

Először jósló fájásaim voltak két napig, amire először azt hittem, ezek már azok… Majd Zsuzsa közölte a telefonban, hogy ez még semmiség, de nyugalom, a héten már biztosan kibújik a baba. Hát, én már tűkön ültem, és egyre kíváncsibb voltam, vajon milyenek lesznek az igazi fájások. Bevallom, kicsit tartottam tőlük, mert a jóslóak elég kellemetlenek voltak.

Aztán eljött a szerda reggel, amikor valami megváltozott. Egyszer csak máshogy éreztem ezeket a különös „fájásokat”. Azért írom idézőjelbe, mert nekem ezek már nem is igazán fájtak, inkább egy fajta kellemetlen görcsbe rándulást éreztem odalenn minden alkalommal. Zsuzsa még mindig biztatott, nyugodtan üljek be a kádba, majd beszélünk. Így is tettem. A görcsök jöttek, egyre sűrűsödtek, és egyre nagyobb kiterjedésben éreztem őket.

Férjem éppen dolgozott, anyukám volt akkor otthon velem. Megjegyzem, ő volt az utolsó, aki ebben az állapotban látni akart, de nem volt szegénynek választása. Idegességében ötször átrendezte a lakást, majd négy-öt alkalommal kitakarította a konyhát. Én mindig csak biztattam, hogy nem vészes a helyzet, nyugodjon meg! Aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy már alig van szusszanásom, és már jön is a következő. Felhívtam Zsuzsát, akihez este fél 8-ra mentünk volna vizsgálatra. Közölte a várva várt hírt: Indulhatunk!

Bátyám és sógornőm gyorsan értünk jöttek, ahogy előre megbeszéltük. Ahogy a nagy könyvben meg van írva, felöltözés és összekészülés után puccs, elfolyt a magzatvíz. Szegény sógornőm, Évi kocsija bánta a helyzetet, mert bizony az úton rendesen felavattam az első ülést. Nem baj, fel lett szentelve. :-)

Mikor beértünk a Szent Imre Kórházba, már a férjem ott toporgott az ajtóban. Az egyre sűrű fájások miatt nem ment egy szuszra a felmenetel, kicsit néha lemaradtam, a többieket előre parancsoltam. Zsuzsa boldogan várt, majd meg is vizsgált és kiderült, 1-2 centiméterre van már csak a kicsi feje.

El se hittem, hogy már itt tartunk! Bekerültünk az alternatív szobába, amit előre kinéztem magamnak. Kellemes fény, franciaágy, kád, illatok. A szülésnél a sógornőm volt velem. Ezt se sokan értették meg, de mi a férjemmel közösen döntöttünk úgy, hogy ő majd akkor szalad be, amikor már kint van a baba. Szemérmes vagyok ebből a szempontból, tudom, hogy így is velem volt minden egyes másodpercben. Főleg azért is, mert miközben világra hoztam a kisbabánkat, az ő zenéje szólt a lejátszóból – merthogy komolyzenész. Már el is következett a kitolási szakasz! Zsuzsa arra biztatott, engedjem el magam, engedjem útjára kisbabánkat. Így is tettem. Ekkor már csak arra koncentráltam, tudjak annyit nyomni, amennyit kell. Már amikor azt éreztem, hogy szétfeszülök odalenn, egyszer csak éreztem, hogy kibújt a fejecskéje. Guggolva, az ágynak támaszkodva, majd állva és ismét guggolva szültem meg a kisbabánkat, aki hangos sírással köszöntött minket.

„Na mi lett?” – kérdezte Zsuzsa. Az első pillantásom a babánk lába közé esett. „Fiú!” – örömködtem. :-) Benedek baba megérkezett, aki nagy hanggal közhírré tette, hogy a világon van. Férjem gyorsan be is jött, majd együtt töltöttük hármasban az első közös két óránkat, mint egy igazi család. Kisfiam ahogy azt kell, először lekakilt, majd gyönyörűen szopizott egy órát. Férjem karjában aludt el, amitől mindketten rendesen meghatódtunk, és ez a meghatottság azóta is tart, 10 hónapja.

Ennél szebb szülést kívánni sem lehet, amilyen nekem volt! Szerintem sok múlik a hozzáálláson, a segítőkön, és az ember optimizmusán. Én a legjobb szülésznőt kaptam, és a legszebb környezetet hozzá. Nagyon szerencsés embernek tartom magam, hogy amikor erre a napra visszagondolok, valami felejthetetlenül pozitív élmény tér vissza minden alkalommal.

Olvass még több csodaszép szüléstörténetet a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Egy különleges szüléstörténet következik Lindától, aki nem Magyarországon, hanem Törökországban, Isztambulban szülte meg kisbabáját. A vajúdás kezdeti időszaka hosszúra nyúlt, de Linda hihetetlen kitartással és erővel állta a szülés állomásait.

Az ember szeretné abban a tudatban nekiindulni, hogy van egy biztos forgatókönyv, és amikor azt mondják, hogy minden szülés más, azt elég nehéz elhinni. Hát most én elmondhatom, hogy márpedig ez valószínűleg így van, legalábbis én akárhány történetet elolvastam vagy hallottam, egyiket sem tudnám hasonlítani az enyémhez. Mindenesetre nagyon jó volt, hogy tudatosan indultam neki, a szülésfelkészítő tanfolyam is rendkívül hasznos volt. Nagyon boldog vagyok, hogy valóra vált az álmom, és mesterséges fájdalomcsillapítás nélkül sikerült végigcsinálni – ám ez férjem és a dúlánk segítsége nélkül biztosan nem ment volna. Összesen 36 óra aktív vajúdás, kb. 500 méhösszehúzódás, illetve az ezt megelőző 12 napi bizonytalanság jósló fájásokkal… és ez a szenvedés valami elképesztő módon, a pillanat töredéke alatt tovaszállt, amint kibújt ez a csöppség. Azt nem állítanám, ahogy pedig sokan mondják, hogy teljesen kitörlődött emlékezetemből a szülés folyamata. Tehát ténylegesen 2011. november 15-én kezdődött a történet (22-re voltam kiírva).

Már napokkal azelőtt is kezdtem érezni nagyon enyhe menstruációs-szerű fájdalmakat, de ezen a napon hajnali 3-kor arra ébredtem, hogy ezek átváltoztak egy szabályos húzódó érzéssé a méhemben, mely alulról indult és a hasam tetejéig érződött. Ráadásul rendszeresen, 10 percenként követték egymást, ezért biztos voltam benne, hogy elindult a folyamat. Biztos, ami biztos, vártam azért 2-3 órát, mielőtt riasztottam volna férjemet és az orvosomat. Csak feküdtem, figyeltem a fájásokat, melyek még nagyon enyhék voltak, de órákon át tartottak rendszeresen. Aztán felhívtam a dokit, aki azt mondta, menjünk be a kórházba és készüljünk úgy, hogy maradunk. Mivel már össze volt készítve a bőröndöm, csak felkaptuk, ettem egy jó, férjem által készített energiadús tojásrántottát, aztán irány a kórház. Fél órán keresztül figyelték a baba szívhangját és a méhösszehúzódásokat. Ott voltak papíron is, látszódtak a görbén a 10 percenkénti összehúzódások, ám nagyon gyengének minősültek ezért a doki hazaküldött, mondván, hogy csak jósló fájásaim vannak. Délutánra azért visszarendelt, ekkor már viszont nem is voltak rendszeresek az összehúzódások.

Ettől kezdve minden nap, de legalább másnap mentünk be vizsgálatra 12 napon át. Közben folyamatos bizonytalanság, frusztráció érzése, egy idő után elveszítettem a türelmemet. Dúlánkkal egyelőre csak telefonos kapcsolatban voltunk, minden nap tájékoztattam az eseményekről, ő pedig állandó készenlétben állt. Csigalassan teltek a napok, én már annyira készen álltam a szülésre, itt voltak ezek az egyértelmű jelek, de csak néhány óráig tartottak, aztán mindig abbamaradtak. Férjem is nagyon aggódott már, nem értettük miért húzódik ennyire a dolog. Közben anyukám is megérkezett hozzánk. 20-án minden készen állt, és csak vártunk-vártunk, de már nem is tudtuk pontosan mire, hiszen mindennaposak voltak az összehúzódások… Hát úgy látszik, nekem ez a jóslófájásos időszak ilyen hosszúra nyúlt. Napról-napra enyhén fokozódtak a fájdalmak. 24-én csütörtökön, amikor megvizsgált a doki, már 1 cm-re tágult a méhszájam. Ekkor azt mondta, hogy szerinte aznap este megindul a szülés. Nagyon izgatottak lettünk, elvégre pont férjem születésnapja volt. Ám estére a fájdalmak abbamaradtak…

Aztán eljött 27-e vasárnap, amikor szintén hajnali 2 körül ébredtem fel arra, hogy határozottan erősebbek a fájásaim és már rövidebb idő, kb. 5 perc telik el közöttük. Az elmúlt jó néhány nap után már nem is mertem beleélni magam a dologba… Ám teltek-múltak az órák, a fájások nem maradtak abba, úgyhogy reggel 10-kor döntöttünk el, hogy bemegyünk a kórházba. Megnézték, mi a helyzet, szépen látszódtak a gépen is az összehúzódások, ám még csak 2 cm tágulás volt, ezért inkább hazaküldtek. Délután 5-kor visszamentünk, addig folyamatosan tartottak az 5 perces fájások, de még viszonylag enyhék voltak. Semmi előrelépés, maradt a 2 cm. Megint kicsit frusztrált lettem, de mivel ekkor már velünk volt a dúlánk, az ő biztatásának köszönhetően erőt nyertem. Hazajöttünk, és ő különféle technikákkal próbálkozott az összehúzódások hatékonyságának növelésében. Masszírozott, a bokámnál akupresszúrát, jóga- és hastáncgyakorlatokat alkalmazott. 1-2 óra telhetett el, és már olyan fájásaim lettek, hogy csak görnyedve tudtam megtenni néhány lépést. Na, ekkor úgy döntöttünk, hogy vissza a kórházba, és most már lesz ami lesz, bent maradunk.. .

Este 11 óra volt, a vizsgálat alapján 4 cm tágulás!! Nagyon örültünk. Megkaptuk a szobánkat, otthonossá varázsoltuk. Dúlánk folyamatosan masszírozott, sétálgattunk, tornázgattunk, jógáztunk a fájások közti szünetekben. Néha egy meleg zuhanyozás segített enyhíteni a fájdalmakat. Hajnali 1 óra körül már 2-3 percenként jöttek a fájások. Férjem ekkor már álomba szenderült a kanapén egy rövidebb időre a kimerültségtől, dúlánk rendületlenül tartotta bennem a lelket. Ekkor már 23 órája ébren voltam, egyre erősödő fájásokkal. 2 óránként megvizsgáltak bennünket, a baba szívhangját és az összehúzódásokat. Hajnali 5-kor nézte meg legközelebb a doki a tágulást. (Gyönyörű fekete öltönyben érkezett a munkába. Emlékezetes pillanat volt ez számomra, ahogy én ott kiszolgáltatottan, ő meg teljesen fess kinézettel csak úgy felkapta a gumikesztyűt, hogy megvizsgáljon. Egyébként hihetetlenül kedves doki volt, nagyon szívesen szülnék nála máskor is.) 6 óra elteltével semmi változás nem volt, még mindig 4 cm a tágulás! Na ekkor nagyon kiakadtam, sírógörcsöt kaptam és fel akartam adni az egészet. Már ott tartottam, hogy adjanak be epidurált, vagy legyen császármetszés. Nem hittem el, hogy ennyi idő alatt semmi előrelépés, pedig már egyre jobban fájt, folyamatosan, 3 percenként.

Férjem és a dúlánk, valamint egy kis agykontroll segítségével néhány óra alatt lenyugodtam és sikerült megbeszélnem magammal, hogy menni fog. Eddig nyugtató hatású zenét hallgattunk, de ekkor betettem az egyik kedvenc, immáron élénkítőbb zenémet (Colorstar – Forog a Világ), amely szintén adott egy kis lendületet. Reggel 8-kor jött legközelebb a doki, még mindig 4 cm volt, de már erősebbnek éreztem magam. Azt mondta, hogy 5-6 óra múlva kint lehet a baba. Ezt a megelőző 30 óra tekintetében nagyon nehéz volt elhinni – pedig végül pontosan így lett.

Reggel 8 óra után tehát hihetetlen módon megújult erővel – bár 30 óra kialvatlanság után – mindent beleadtam, és a fájások alatt csak arra koncentráltam, hogy “ez jó dolog, ez kell nekünk, most már meglesz a hatása”. Dúlánk és férjem mindeközben folyamatosan, energiát nem kímélve masszíroztak, segítettek pozíció váltásokban (mivel mozogni alig bírtam már), segítettek a légzéstechnikákra emlékeztetni. Felgyorsultak az események, eltelt két óra, és 7 cm-re tágult a méhszájam!! Na ez egy bizonyos fordulópontja a szülésnek, amikor elkezdenek igazán intenzívvé válni a dolgok. 1 percre csökkentek a szünetek, és már olyannyira fájt a tágulás, hogy minden alkalommal leizzadtam, teljesen magamba zárkóztam, a külvilágból szinte semmit nem érzékeltem. Ez az a szakasz, amikor az ember ezerrel szorítja a férje (és dúlája) kezét, ily módon próbálva levezetni a fájdalmat. (Szegény segítőtársaim utólag azért meg is jegyezték, hogy eléggé fájdalmasan szorítottam a kezüket). Ekkor folyt el a magzatvíz is. Még 2-3 óra telhetett el így – bár az időérzékemet teljesen elveszítettem már, nem tudom pontosan hogyan alakult. Majd jött a dokim, immáron műtős ruhába öltözve, és mosolyogva közölte, hogy teljesen kinyílt a méhszájam, ha én is készen állok akkor indulhatunk a szülőszobára!! Irdatlan fájdalmaim voltak, de annyira örültem ennek a hírnek, hogy még több erőt éreztem magamban.

Amikor mellém gurítottak egy ágyat és megkértek, hogy feküdjek át rá, el nem tudtam képzelni, hogyan tudnám teljesíteni a feladatot. Úgy éreztem, mintha ketté akarna törni a derekam. Szerencsére azért segítettek, és már gurultunk a szülőszoba felé, közben folyamatos fájdalmak. Csak azon aggódtam, hogy nehogy még vagy 2 órát tartson az egész, ugyanis a kitolási szakasz első babánál fél és két óra közötti időtartam lehet. Nekem a fájdalom már mindegy volt, csak minél előbb túl akartam lenni rajta. Félig fekvő pozícióba helyeztek, lábam behajlítva, fent kitámasztva. Nekem ez nagyon kényelmes volt. Körülöttem orvosok, nővérek, férjem és a dúlánk. Emlékszem, kinéztem a szülőszoba hatalmas ablakán, melyből a Boszporuszra nyílt kilátás! Ebből még a pillanat töredéke alatt erőt gyűjtöttem, majd elkezdődött a várva várt utolsó szakasz, melynek intenzitását nehéz szavakba önteni. Az orvos felszólítására nyomnom kellett, ám ekkor még azt sem tudtam, ezt hogy kell. Azt gondolná az ember, hogy valahogy hasizomból kell kipréselni a babát, pedig nem, hanem inkább úgy kell csinálni, hogy venni egy mély levegőt, visszatartani, és mintha tiszta erőből “nagyvécézne” az ember. Megpróbáltam egyszer-kétszer, sikertelenül, közben egy orvos nyomta felülről a hasamat. Ez nagyon rossz érzés volt, emlékszem odakaptam a kezéhez és rákiabáltam, hogy ne csinálja. Erre a nőgyógyászom lehiggasztott, hogy csak segíteni akar, bízzak benne. Mondtam (lihegtem), hogy rendben, csak mondják meg mit csináljak. Mindezt iszonyú fájások közepette, izzadtam, öntudatomon kívüli állapotban. Férjem és dúlánk mellettem két oldalt, az ő kezüket szorítottam végig. És akkor a legközelebbi fájáskor jött az “égzengés-földindulás”, elképzelhetetlen erők tomboltak bennem, és olyan üvöltéssel melyet elképzelni sem tudtam volna magamról, hogy kijöhet belőlem, 3-4 nyomással kitoltam Kismanót. Éreztem, ahogy kibújik a feje. Majd amikor befordult a válla és egymás után kijött a kettő, na ez volt a csúcspontja a fájdalomnak. Nem tudom kifejezni mit éltem meg közben, de agyamban felvillant a két lehetőség, hogy most vagy föladom, vagy pedig a létező összes erőt összegyűjtve nyomok, na és ekkor jött ki az a bizonyos oroszlánüvöltés… (Orvosom javasolta, hogy ha lehet ne kiabáljak, hanem tartogassam az üvöltéssel elvesző energiát a tolásra, de ezt képtelen voltam teljesíteni)

A doki közben valamit matatott bennem, mint kiderült vákuummal segített kijönni a babának, de egyáltalán nem bántam, hogy kicsit gyorsított a folyamaton. Az egész nem lehetett több 40 percnél. És amint kint volt a baba, hirtelen minden fájdalom megszűnt, minden megváltozott! Örömkönnyek, eufória.. Azt nem állítanám, hogy rögtön visszanyertem az öntudatomat, hiszen dúlánk hívta fel a figyelmemet arra, hogy hallgassam a kisbabám sírását. Ekkor oldalra néztem, és megláttam ahogy viszik el mellettem Kismanót, hát az valami felfoghatatlan érzés volt..

Minden olyan nyugis lett egy darabig, nagyon megkönnyebbültem. Szinte el is felejtettem, hogy még a méhlepénynek is ki kell jönnie.. De ez szerencsére gyorsan megtörtént, mivel egy injekciót beadtak és így nem telt bele több 10 percnél. Ezután még következett egy kellemetlen dolog, mert mint kiderült lett egy jó kis gátrepedésem, s ennek az összevarrása eltartott egy darabig és fájdalmas is volt. Közben rám tették Kismanót, hogy megkezdhesse a szopizást. Ehhez viszont le kellett volna vennem a kórházi ruhát, ami hátul össze volt kapcsolva, de én a gátseb varrása közben képtelen voltam egy kicsit is előre dőlni, úgyhogy emiatt nem tudtam rögtön kezdeni a szoptatást, csak fél órával később – ám ez abszolút nem okozott hátrányt. Miután a gátsebvarrást is túléltük, végre visszamehettünk a szobánkba, s nem sokkal később megkaptuk Kismanónkat is. És akkor elkezdtük valójában megélni a csodát…

Két éjszakát töltöttem a kórházban, végig velem volt kisfiam, és férjem is ott aludhatott a kanapén. Profi kiszolgálásban volt részünk, isteni kajákkal, állandó felügyelettel és tanácsadással. Kissé fárasztó is volt emiatt, mivel éjjel-nappal szinte 2 óránként jöttek be hozzánk, vagy a nővér ellenőrzött engem vagy kisbabánkat. Napközben jött a szoptatós nővér, a dietetikus, a gyermekorvos, a nőgyógyász. A végén el sem akartam jönni a kórházból, olyan jól éreztem magam. :-) Amint hazaértünk, elsírtam magam. Hirtelen rám tört a pánik, ahogy kiléptünk a kórház biztonságos falai közül. Kisírtam magam, aztán férjem és Édesanyám megnyugtattak, hogy minden rendben lesz itthon is.

És így is lett…. :-)

És hogy férjem mit mondott, ő hogyan élte meg a szülést? “Tudtam, hogy minden rendben lesz..” :-)

Konklúzióként még annyit, hogy szerintem mindenre nem lehet felkészülni a szüléssel kapcsolatban, de mégis rengeteget számít, ha nagyjából képbe kerül az ember a lehetőségekkel – legyen az könyvekből, interneten keresztül, szülésfelkészítő tanfolyamon. Emellett nagyon sokat jelent a férj jelenléte, és HATALMAS segítség egy dúla!

Olvass további dúlás szüléstörténeteket a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Amikor az asszony szül, fájdalma van, mert eljött az ő órája, de amikor megszülte gyermekét, nem emlékszik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra. (János evangéliuma 16:21)

A fájdalom legtöbbször nem jót jelent. A szülés során érzett fájdalom ezért is kivételes: fontos élettani funkciója van, nem betegséget, sokkal inkább a női test csodás életadó képességét jelzi.

Mi a jelentősége, élettani funkciója a szülési fájdalmaknak? 

A szüléskor érzett fájdalmat az egyre erősödő méhösszehúzódások és a méhszáj izomzatának tágulása együttesen okozzák. A méh izmai megfeszülnek és keményen dolgoznak, és a méhszáj is kitágul, hogy világra jöhessen az a kicsi baba, akit az anyaméh 9 hónapon keresztül óvott és nevelgetett.

A szülésfelkészítő alkalmak során gyakori kérdés, hogy hogyan indul a szülés, honnan lehet észrevenni, hogy ez már AZ? Van, akinél a Braxton-Hicks kontrakciók, azaz a jóslófájások erősödnek fel és jelzik a vajúdás kezdetét. Másoknál előzetes jel nélkül, egy-egy erősebb kontrakcióval, akár némi derékfájással “fűszerezve” indul a vajúdás. A hullámok vajúdás előre haladtával egyre erősödnek és intenzívebbé válnak: a kontrakciók közötti idő rövidül, hosszuk ezzel együtt nő.

Mindenki másképp érzékeli a fájdalmat, és egy anya két szüléskor érzett fájdalma is lehet teljesen eltérő. A szülésfelkészítés során mindig beszélünk a fájdalomról és annak természetes csillapítási módszereiről. Azt is meg szoktam kérdezni az édesanyáktól, hogy általában hogyan reagálnak a fájdalomra, így együttesen ki tudunk alakítani egy fájdalomkezelő “stratégiát”, amely személyre szabott, és természetes módszereket használ. Kattints ide és elolvasd el a Dúla blog egy korábbi cikkét a fájdalomcsillapítás gyengéd módszereiről.

A fájdalomérzet függ az egyéni érzékenységtől, illetve attól is, hogy a szülő nő mennyire érzi biztonságban magát. Aki fél, annak nehezebb dolga van, mert ijedtség hatására ösztönösen összeszorítja tagjait, és “befeszül”, ami pont a szüléssel, az elengedéssel-elengedettséggel ellentétesen hat. Stressz hatására a szervezetben ráadásul olyan hormonok termelődnek, amelyek visszaszorítják az oxitocin hormon képződését.  Jó hatású lehet ilyenkor egy meleg fürdő, egy illóolajos masszázs, a muskotályzsályás borogatás - dúlaként a szülőszobán gyakran segítem ebben az édesanyákat -, vagy egy szeretetteljes ölelés a párodtól. Segít az is, ha úgy tekintesz méhed izmainak megfeszülésére, mint arra az erőre, amely világra segíti gyermekedet. Tudatosítsd magadban, hogy minden egyes kontrakcióval közelebb kerülsz ahhoz, hogy kisbabádat karjaidban tarthasd.

Lehetséges-e “együttműködni” a fájdalommal? 

Ha a szüléskor átadod magát a hullámoknak, akkor sokkal könnyebb dolgod lesz. Szokták a vajúdás folyamatot örvényként is jellemezni: intenzív, befelé, lefelé halad és teljesen magával ragad. Ahogy az örvénybe került ember is legjobb, ha hagyja magát a vízzel mélyre kerülni, a vajúdásba is bele kell mélyen és teljesen merülni. Ilyenkor a vajúdó eljut abba a módosult tudatállapotba, ami alapvetően segíti a szülés folyamatát.

Előfordulhat, hogy a vajúdás folyamán gyógyszeres fájdalomcsillapításra kerül sor. Kattints ide, és olvasd el az erről szóló bejegyzést a Dúla blogon.

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Zsanett előző szüléstörténetében leírta, hogyan született meg kisfia mióma miatt császármetszéssel. Másodjára egészen tudatosan készült a várandósság alatt: másik kórházat, császármetszés utáni hüvelyi szülést támogató orvost és dúlát keresett magának szüléséhez.

Az első szülésem császáros volt amire igazán semmilyen ok nem volt annak idején, így amikor a következő babát terveztük már előre keresgéltem. Meg is lett az eredménye, egy kiváló orvossal és egy kiváló dúlával vártuk a kislányomat egy császár és egy mióma műtétet követően…

2013.02.11-én kezdődött az egész. Előtte is voltak jóslófájások, és 1-2 napja valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság, de amit olyan 15.30 körül éreztem, azt rögtön tudtam hogy más lesz: elkezdődött. Jött még 1-2 fájás de utána nem jött több így lementem a fiamért, Szabolcsért az oviba. Ahogy haza értünk, újra kezdődtek. Nem voltak igazán erősek, és csak 20-30 percenként jöttek, de azért elfogott az izgalom. Nem voltak vészesek a fájások, de fekve azért már megizzasztottak. A dúlámmal többször értekeztem, neki is az volt a véleménye hogy elkezdődött, már csak idő kérdése mikor lesz baba belőle? Vettem egy jó kis fürdőt, a vízbe szülésfürdőt tettem, nagyon kellemes volt. Az éjszaka nehezen telt, próbáltam két fájás között aludni, ami max. 20 percet jelentett. Reggel viszont szinte elmúltak a fájások, és csak össze-vissza jöttek nem túl erősek, így fáradtan lemondtam az aznapi szülésről.

Tettem-vettem, próbáltam elfoglalni magam, kicsit pihenni is, de délutánig csak nem történt semmi. Nem tudom már, hány óra lehetett amikor megint rendes fájásokra lettem figyelmes. Először nem is foglalkoztam velük, majd egy idő után azért néztem az órát, 15 percesek voltak, majd úgy 2 óra múlva 10 percesek és szerencsére erősödtek is. Este a férjemet elküldtem aludni, a fiammal is meg volt beszélve, hogy ha jön a testvére akkor mi elmegyünk a kórházba és jön a mama vagy az egyik barátunk vigyázni rá.

Hajnali 1-kor úgy döntöttünk irány Pest, megyünk a kórházba. A parkolóban találkoztunk a dúlámmal, és úgy döntöttem sétáljunk be a szülőszobára. Az első kellemetlen meglepetés ekkor ért. Mire a szülőszobára értünk, leálltak a fájások, pedig már inkább 5 percesek voltak. A felvételnél kifogtuk az egyetlen olyan szülésznőt akit senkinek sem kívánok. A következő meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy szinte zárt a méhszáj, sírva tudtam volna fakadni, hogy még egy kicsit sem haladtunk… Akkor minek jöttem be? Végre megvolt a kis szobánk, berendezkedtünk, de amint visszatértek a fájások, rá egy kis időre újból leálltak. A férjem aludt az ágy mellett, a dúlám mindent megpróbált hogy újra visszazökkenjek, de nem ment. Nagyon fáradt is voltam, hiszen már a 2. éjszaka voltam talpon. Reggel 8-kor el kellett hagynunk a szülőszobát, front volt, rengetegen jöttek szülni.

Az egész napot gyakorlatilag a folyosón állva, sétálva töltöttük. Nagy volt a hajtás, így minket legalább békén hagytak. Délután valamikor megint jött egy fájás, nem is foglalkoztam vele, de a dúlám mondta hogy azért mindig szóljak ha jön. Nem tudtam, de nézte az időt, kiderült hogy szépen 10 percenként sorakoznak újra. Az orvosom is biztatott, ahol fájás van, ott szülés lesz. :-) Azért választottam ezt az orvost, mert tudtam hogy ha valakinél szülhetek akkor az ő és később sem kellett csalódnom benne.

Lassan mindenki megszült körülöttem, nekem egyre sűrűsödtek és erősödtek a fájások, így állandó ctg-re kerültem. Sokat nem tudtam tőle mozogni, de amennyit lehetett azt sétáltam. Már csak ketten vártunk szülőszobára egy másik anyukával. Nagyon érdekes volt, ahogy egymás mellett vajúdtunk, egy idő után teljesen együtt fájtunk, összehangolódtunk. Nekem ez nagyon jó volt, mert az 5 perces fájások itt alakultak 3 majd 2 percesekké. Amikor az orvosom megvizsgált, kiderült, hogy nagyon hátul van a méhszájam, ezért nem tud rendesen nyílni, hiába vannak erős 2 perces fájások. Ezen tudott egy kicsit segíteni ami cseppet sem volt kellemes, de szerencsére hatásos volt.

Este 8 volt mire szülőszoba jutott. Addigra már egymást érték a fájások, igazán fáradt voltam, de a császár még csak meg sem fordult a fejemben. Tudtam, hogy megcsináljuk. Kiderült, hogy a sok állástól már beödémásodott a méhszájam, így feküdnöm kellett, hogy kicsit tehermentesítve legyen. Ez nagyon nem esett jól. A dúlám masszírozott, borogatott, próbáltunk valami kényelmesebb fekvő pózt találni de nem sikerült. Már csak egy pici hiányzott a teljes táguláshoz, így a dúlám javaslatára „megszöktünk” egy forró zuhanyra. Ez annyira jól esett hogy legszívesebben ott is maradtam volna, ki se jövök, de tudtuk hogy nem bukhatunk le, az állandó ctg miatt nekem ezt nem volt szabad.

Mire visszamentünk, meg is volt a teljes tágulás, és már csak a kitolás volt hátra. Az orvosom nem ragaszkodott a fekvéshez, így megpróbáltam az ágyon térdelve a függőlegesig emelt támlába kapaszkodva nyomni. Jó lett volna ez a póz, de a lábam annyira fáradt volt már, hogy csak begörcsölt, így muszáj volt lefeküdnöm. Nagyon hosszú kitolás várt ránk, de ekkor én már nem érzékeltem az időt. Mindent hallottam, amit körülöttem beszéltek, de válaszolni már nem tudtam, csak magunkra koncentráltam. A férjem, amikor meglátta a kislányunk feje búbját, még közölte is viccesen, hogy ő sem lesz szőke… Akkor már tudtam, hogy nincs sok hátra. Megérintettem a fejét és ez újabb erőt adott. Nem sietettek, nem mondták hogy mikor kell nyomnom, hagyták hogy a lányommal úgy dolgozzunk össze ahogy az nekünk jó.

A végén csak annyit szólt az orvos, hogy most már ne nyomjak csak nézzem ahogy kicsusszan. És tényleg: kinyitottam a szemem és abban a pillanatban már kint is volt a kislányom, aki azonnal hangosan kiabált majd cuppogni kezdett. Azonnal mellre került, csak egy takaróval takarták be és így is hagytak minket. A lepény is így született meg, az orvos is így látott el (egy ici-pici repedés lett csak) és a kötelező betapintás idejére se vették el tőlem. Nem is érdekelt a súlya, hogy hány centi, a lényeg hogy egészséges és hogy együtt voltunk. A kórházi személyzet hogy mikor ment ki nem is tudom, senki nem zavart minket, boldogan tölthettük az első pár órát.

Olvass további sikeres császármetszés utáni természetes szülés (VBAC) történetet a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

Ha első babád születését várod, bizonyára benned is felmerült már a kérdés: hogyan fogod észrevenni, hogy ez már az, hogy tényleg vajúdsz? “Észre fogod venni” és “Ezt nem lehet eltéveszteni” – mondják a már tapasztalt barátnőid és ismerőseid, de ezt az ismeretlen érzést valóban nehéz elképzelni. A babák igen kis része születik meg a kiírt napon – erről nemrégiben olvashattál a Dúla blogon. A nagy többség vagy előtte, vagy utána kívánkozik világra jönni: két héttel hamarabb és tíz nappal később is időben érkeznek. Következzen most 3 olyan jel, ami nagy valószínűséggel a szülés kezdetét jelenti.

Szülünk – indulás! Rendszeres kontrakciók

A legtöbb filmben úgy ábrázolják a szülést, mintha egy hirtelen bekövetkező, nagyon gyors és heves lefolyású folyamat lenne. A valóságban azonban ez korántsem így zajlik. A fájások általában sokkal szelídebben és fokozatosabban jönnek. Fájdalom helyett  előbb inkább a jósló fájásokhoz hasonló húzó érzést tapasztalhatsz a hasad és a derekad területén, vagy akár kisebb menstruációs görcs-szerű érzeted lehet. Ezután szünet következik, majd újra a húzó-görcsölős-szokatlan érzés. Mérd meg, hogy milyen gyakran jönnek és mennyi ideig tartanak a kontrakciók. Okostelefonra, tabletre letölthető alkalmazások is léteznek, amik könnyen és jól használhatóak. Ilyen például a Full Term Contraktion Timer vagy a Labor Day applikáció.Ha 10 percnél gyakrabban érzed őket, és körülbelül 40-60 másodpercig tartanak, akkor nagy valószínűséggel elkezdődött a vajúdás. Ilyenkor érdemes beülni egy kád meleg vízbe – ez is segít eldönteni, hogy hogyan tovább? Ha a meleg hatására a fájások felerősödnek és gyakoribbá válnak, az egyértelmű jelzés a szülés megindulására. Előfordulhat az is, hogy ennek pont az ellenkezője történik, azaz a kontrakciók alábbhagynak, és a baba még várat egy kicsit magára.

Elfolyt magzatvíz

A vajúdás indulhat úgy is, hogy megreped a magzatburkod. Van, hogy ez nagyobb mennyiségű magzatvíz távozásával jár, de lehet, hogy csak kevéske magzatvíz-szivárgást érzékelsz. (Ha ez utóbbi esetben bizonytalan vagy, segíthet a magzatvíz sajátos édeskés illata, illetve a patikából beszerezhető lakmuszpapír, amely magzatvízzel érintkezve pirosból kékre vált.) A magzatvíz elfolyása nem szokott gondot okozni, mivel a babák feje a várandósság végére általában már beilleszkedik az anya medencéjébe. Értesítsd választott szülésznődet és orvosodat a helyzetről, és kapkodás nélkül induljatok el a kórházba.

Gyenge vérzés

A szülés előtt tapasztalhatsz kevés vérezgetést is. Ez lehet egyrészt a nyákdugó, mely távozásakor nyálkás, véres vagy barnás színű foltot hagy a fehérneműdön, és akár napokkal is megelőzheti a szülést. A vérzés másik forrása az erekkel sűrűn átszőtt és táguló méhszáj, amihez az előzőekkel szemben már fájások is társulnak. Ebben az esetben vedd föl a kapcsolatot szülésznőddel, orvosoddal, és irány a kórház.

Szép szülésélmény dúlával szülésfelkészítő Facebook csoportjában írták:

Édesanyákat kérdeztem a csoportban, nekik hogyan indult a szülésük? Összehúzódásokkal, nyákdugó távozásával vagy a magzatvíz elfolyásával? Mit tapasztaltak, éreztek? Hogyan jelzett a testük, hogy itt az idő?

Magzatvízelfolyással. – Erika

Kétszer is magzatvízelfolyással. Másodiknál még a rúgást is megéreztem, pedig aludtam. Úgy kipattantam az ágyból, ahogy ébren biztos nem is tudtam volna. – Gabriella

Első gyermekemmel idő előtti burokrepedéssel és nulla fájással. Második babával kisebb fájások, majd méhösszehúzódások, burokrepedés és kitolás. – Adrienn

Összehúzódásokkal… :-) Az naaagyon izgi volt. :-) – Eszter

Medencevégű fekvésben abszolút meglepett, hogy 2 héttel a kiírt dátum előtt arra ébredtem, hogy elfolyik a magzatvíz. :-) Az orvosom épp elutazott, de előtte még megnyugtatott, hogy biztosan nem indul útra előbb a baba. Sőt, lehet, hogy magától nem is fog egyáltalán elindulni. Nem így lett. :-) – Szilvi

Két héttel a kiírt dátum előtt összehúzódásokra ébredtem. Éppen azon töprengtem, hogy ez vajon már az-e, amikor elfolyt a magzatvíz… – Márti

Szülés előtti napon hihetetlen derű és nyugalom szállt meg, és rengeteg energiám lett (pedig ezek hetek óta elkerültek). Aztán este egyre többször kellett mennem nagy WC-re. Éjjel pedig megkezdődtek az összehúzódások. – Alexandra

Kétszer is fájásokkal. – Betti

Összehúzódásokkal és a nyákdugó távozásával. Pont egy napra rá lett belőle baba. – Eszter

Nem indult, indításos szülés volt. Kislányomnál összehúzódásokkal kezdődött. Már egész nap szomorú voltam, hogy ebből is indítás lesz. Rossz kedvem volt, nyűgös voltam. Este kezdődtek a kontrakciók. Elég ritkán jöttek, csak jóslónak gondoltam. Éjjel 11 körül kezdtek sűrűsödni, fél 4-kor feküdtem a szülőágyra, és 6:07-kor kezemben volt a kislányom. “Könnyű”, gyors szülés volt, épp az ellentettje, mint kisfiamnál, ahol 15 óra kemény vajúdás után ölelhettem meg őt. – Vali

Magzatvízelfolyással kezdődött, de fájás és összehúzódás semmi nem volt. – Csilla

41. héten álmomban ért az első fájás.- Bernadett

Kiírás előtt 1 nappal hajnalban kimentem pisilni, aztán már abba sem tudtam hagyni… :-)
 Aznap este már rajtam szuszogott. – Nóra

Nem indult… Elment a nyákdugóm 4 nappal előtte, de végül beindították 41. hét + 1. napon. 5 órát vajúdtam, de ugyanaz a bő egy ujj volt csak a tágulás, ami már a 27. héttől megvolt. Végül császármetszéssel született Ádi úr. – Viktória

Január 5-én éjfélkor kezdődtek a fájások. Előtte való nap sokszor WC-re kellett mennem. Este gondoltam, alszom egy nagyot. Ahhha… 6-án este fél 9-re született meg az én Kisfiam. – Évi

Január 3-án nappal még palacsintát sütöttem a testvéremnek. Éjszaka lefürödtem, és úgy döntöttem, alszom egyet. Befeküdtem az ágyba. Gondoltam játszok még egy kicsit a telefonomon. Oldalasan feküdtem, és hirtelen azt éreztem, hogy folyik ki valami meleges víz. Nem tudtam, mit tegyek, hogy mi is ez pontosan?! Első babám… Na ez történt este fél 11-kor. Majd fájások nélkül irány a kórház. És igen, az a magzatvíz volt. Másnap reggel, január 4-én 6:36-kor megszületett a kislányunk. – Loretta

Este fél 10 kor kezdődött. 2014. 08. 12-én egy nagy görcsöt éreztem egy másodpercre. Gondoltam, elmegyek WC-re, és ahogy feláltam folyt a magzatvizem. Nem is maradt abba, és sokáig fájások nélkül maradtam. A kórházba 30 perc alatt értünk be. Onnantól 2 perces fájások jöttek, majd szinte percesek egészen 13-án 12:07 percig, mikor végül császárral meg lett a kislányom Rubina. Pontosan kiírt dátumra született meg. – Szandi

Olvass még többet a vajúdásról a Dúla blogon! Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

A Szülünk – indulás?! bejegyzés először a Lénárd Orsi dúla jelent meg.

Egy csodaszép és meglepetéseket tartogató szüléstörténetet hoztam mára a Vajdaságból, Szabadkáról. Köszönöm kedves Tilda, hogy megírtad és elküldted a Dúla blog számára. :-)

Mivel az első gyermekünk fogantatására tizenhat hónapot vártunk, szülés után nem volt elég tejem, és csak három hónapig szoptattam, úgy döntöttünk, hogy gyorsan vállalunk még egy babát. Kilenc hónappal az első szülésem után meg is fogant második kislányom, akinek a nem mindennapi születését szeretném most leírni. A szabadkai általános nőgyógyászati rendelőbe jártam vizsgálatokra. 2012.szeptember 18-án volt a szülés várható időpontja, de az én pici lányom nem sietett. Onnantól fogva 2-3 naponta a kórházba kellett járnom CTG-re. Az ottani orvosom nem aggódott, mivel az első szülésem spontán indult egy hetet késve.

Vártak most is, hátha beindul a szülés magától. Szeptember 26-án kellett vinnem a nagyobb lányomat védőoltásra. Reggel 8kor ott is voltunk egy ismerőssel, Dórával, aki eljött segíteni, majd egyenest mentünk a kórházba CTG-re.Várnom kellett az orvosra, hogy megnézze az eredményt. Dóra nem tudott várni, 10:30-kor hazavitte a kislányomat – addigra nálunk volt már az anyósom. Fél óra múlva jött az orvosom, és egy kis hümmögés után megkérdezte, hogy vannak-e fájásaim?

Nekem egy ezred másodperc alatt végig futott az agyamban, hogy bár akármennyire is szeretnék még hazamenni, de be kellett vallanom, pár napja éreztem apró, pici zsibogást a hasamban. Pont olyant, mint az első szülésem beindulásakor.

Az orvos erre közölte, hogy felvesz a szülészetre. Kimentem az autóba a táskámért. Közben megírtam minden családtagnak, hogy maradok a kórházban. Átöltöztem a sürgősségi osztályon, majd felkísért egy ápoló a közös vajúdó szobába. Onnan a szülésznők felhívták az orvost, hogy mit csináljanak velem?

Azt a “parancsot” adta,hogy egy órán keresztül kapjak oxitocin infúziót. Meglátja, hogy hogyan reagál a szervezetem rá, és aztán a napokban indítja a szülést. 12:15-kor kapcsolták rám, folyamatosan ment a CTG, és azon figyelték a fájásaimat. Az addig enyhe bizsergés pillanatok alatt átment szülési fájásokba. Nem voltak erős fájások, de fél óra múlva már kezdtem mélyen lélegezni, nehogy hányjak.

12:45 körül gondoltam, megkérdezem már a szülésznőt, hogy meddig fog szerinte még tartani? Jó nagyot nevetett, és mondta, hogy ma még biztos nem születik meg a baba. 13-kor jött a doki, és megnézte a CTG-t, majd megvizsgált. Megjegyzem, a doki ekkor vizsgált meg először. Elégedetten és teljes nyugodtsággal, mosolyogva közölte, hogy azonnal szülök: 9 centire volt kinyílva a méhszáj.

Hát még most is könnyes a szemem, amikor eszembe jutnak azok a percek! Hirtelen arra gondoltam, senki sem tudja, hogy éppen szülök… Két órával előtte még csak annyit írtam SMS-ben, hogy bent maradok a szülészeten. Az orvos gyorsan előkerítette a  szülésznőket. Az egyik ijedt arccal, kapkodva kitöltötte a szükséges papírokat, a másik elfakasztotta a magzatburkot, levette rólam az infúziót, majd sürgettek, hogy fussak át a szülőszobába.

Ott felpattantam a korszerű szülőágyra, és három nyomásra 13:20-kor már kint is volt az én 3700 grammos és 50 centis babócám. Belül lett egy pici repedésem, ami vérzett, ezért kaptam egy öltést, majd tíz perc múlva már hívhattam is a férjem – aki éppen dolgozott. A háttérben hallatszódott a pici sírása. Csak annyit kérdeztem tőle: Hallod? Nem kell, hogy mondjam, mennyire meglepődött… Szüret volt, aznap sajnos nem tudott bejönni hozzánk, de a nővérem hozott enni, inni.

Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a könnyű szülést, de minden nap hálát adok Istennek, hogy átélhettem, és a kezemben tarthatom az én kis drága Tamarámat, akit apa munkahelyén csak Szüreti babának hívnak. Kívánok minden kismamának az enyémhez hasonló könnyű szülést.

Olvass még csodaszép szüléstörténeteket a Dúla blogon!

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

A Minden kismama álma – szüléstörténet bejegyzés először a Lénárd Orsi dúla jelent meg.

Az első szülésemnél nem jöttek a fájások és fájásgyengeség miatt oxitocint kaptam és 10 órán át vajúdtam.  (A teljes szüléstörténetért kattints ide!)
– Anita

A várandósságom sajnos nem volt problémamentes: kevés magzatvíz, és egy toxoplazma fertőzés miatt a szülésig tartó antibiotikumos kezelés miatt az orvosom a 40. hét első napján magzatvíz-vizsgálatot végzett, és mivel nem találta tisztának, megindította a szülést. 5 óra vajúdás után fájásgyengeség miatt sajnos a műtőben kötöttünk ki.  (A teljes szüléstörténetért kattints ide!)
– Kati

A Dúla blogon több olyan szüléstörténet olvasható, ahol az anyák elhúzódó szülésről és fájásgyengeségről írnak. Mi van ennek a hátterében? Miért olyan gyakori ez az orvosi diagnózis? Mit tehetünk mi, szülés körüli segítők a kialakulása ellen?
Dr. Dékány Ágnest, a Róbert Károly Magánkórház szülész-nőgyógyász orvosát, a Szülni jó! weboldal tulajdonosát kérdeztem a jelenségről.

Mit jelent pontosan a fájásgyengeség?

Fájásgyengeségnek nevezzük azt, ha rendszeres méhtevékenység mellet a szülés (azaz a méhszáj tágulása, a baba helyzete a medence csontokhoz viszonyítva) nem megfelelő ütemben halad. Ebből az egyszerű definicióból is látszik, hogy a fájásgyengeség meghatározása nem mindig egyszerű. Mit jelent a megfelelő ütemű szüléshaladás, és mi számít kellő erősségű és rendszeres méhtevékenységnek? Előfordulhat, hogy egyik kismamánál már a joslófájások megélése is nagyon intenzív, míg mások esetében ritkább és enyhébbnek megélt fájások mellett is gyors tágulással születik meg a baba.

A fájásgyengeség éppen ezért nem mindig olyan könnyen megítélhető állapot, mint ahogy elsőre gondolnánk. Nem vagyunk egyformák: a szülő nők szervezete, saját vagy külső oxitocinra adott reakciója sem egyforma. Van, akinek a szüléshez hosszabb, míg másoknak rövidebb idő kell – még akár többedik baba érkezése esetén is.

A szakma megkülönböztet elsődleges és másodlagos fájásgyengeséget. A különbség az, hogy az elsődleges fájásgyengeség definíciója esetén soha nem is volt elég intenzív a méhtevékenység, míg a másodlagos fájásgyengeség esetén egy jó indulás után csökken a méh munkája. A fájásgyengeséget a méh tónusa alapján is lehet csoportosítani, de ennek részletezésétől most eltekintenék.

Miért és hogyan alakul ki a fájásgyengeség?

A szülés egy nagyon intenzív testi-lelki folyamat. Megtévesztő lehet a külső szemlélődő számára, hogy a test munkája az, ami igazán látványos a vajúdás során. Az összehúzódások ereje, a méhszáj tágulása, a pocak hullámzása, az anyai gesztusok változása, a kisbaba aktív együttműködése mind-mind feltűnő, és nem ritkán meglepő élmény. Mindezek ellenére a szülés meggyőződésem szerint 80-90%-ban lelki folyamat, és csupán 10-20%-ban testi. Gondoljuk el, mekkora lelki utat kell bejárnia egy nőnek és természetesen magzatának is, ha a vajúdással járó testi változás ennyire intenzív?

A szülés akkor tud megfelelő dinamikával haladni, ha ideálisak a körülmények. Milyen körülményekre gondolok? Ide tartozik a szülés helyszíne, a megfelelő segítő csapat (amibe szakemberek és családtagok is benne vannak), a komfortos, kényelmes környezet. Ugyanígy ide tartozik az anya lelki állapota, biztonságérzete, bizalma, illetve a fizikai jóléte is, azaz a fáradtság, éhség, szomjúság elkerülése. Arról sem szabad arról elfeledkeznünk, hogy az anyának hinnie kell a teste működésében, és abban, hogy ő képes és alkalmas arra, hogy megszülje kisbabáját.

Nézzünk pár példát a teljesség igénye nélkül. Fájásgyengeséget okozhat, ha az anya nem bízik önmagában, olyan dolgokat nem tehet, amik a kényelmét fokoznák, bizonyos dolgokat viszont meg kell tennie, pedig nem szeretné azokat. Másodlagos fájásgyengeséget okozhat, ha szülés közben az addigi biztonságot adó személyek valamilyen okból elmennek (pl. ügyeletváltás esetén), és az újonnan érkezők a kismama számára ismeretlenek, vagy az eddigiekhez képest mást kommunikálnak felé. Ugyanígy másodlagos fájásgyengeséget okozhat, ha egy kismama a hosszabb vajúdás alatt elfárad, esetleg nem engedik inni, vagy enni.

Ritka esetben ugyan lehet egy olyan szervi elváltozás is a háttérben, ami miatt a szervezet vagy nem tud elégséges oxitocint termelni (ami a méhösszehúzódásokhoz elengedhetetlen), vagy nem tud a megtermelt oxitocinra megfelelően reagálni. Esetleg egyéb szervi okok is lehetnek a háttérben, például előzetes műtét, egy meglévő myoma göb stb. Ezeket átgondolva jobban érthető, hogy mennyire összetett és sokféle oka lehet a fájásgyengeségnek.

Mit lehet tenni, hogy a fájásgyengeséget megelőzzük?

A felkészülés a szülésre, a bizalomteljes ismerős helyszín, a kellemes otthonos légkör – amit személyes tárgyakkal, illatokkal is meg lehet valósítani akár a kórházban is -, illetve a megfelelő segítők kiválasztása, a félelmek várandósság alatti tisztázása és kezelése sokat tud segíteni. Legalább ilyen hasznos, ha a kismama az utolsó hetekben lehetőség szerint minden délután alszik egy kicsit. Szintén jó tanács lehet, hogy az induló fájások esetén az édesanya lehetőleg pihenjen, és próbálja ellazulással, esetlegesen szunyókálással múlatni az időt. Mindezek mellett persze még így is kialakulhat a fájásgyengeség, az elkerülésére nincs sajnos biztos recept, de ezekkel az egyszerű dolgokkal sokat tehetünk a megelőzéséért.

És mit tegyünk, ha a fájásgyengeség jeleit tapasztaljuk?

A fájásgyengeség orvosi diagnózis. Mégis gyakran élik át a kismamák, hogy jönnek a fájások, amik kimerítőek, fárasztóak, de valahogyan mégsem hatékonyak. Sokszor ők maguk fogalmazzák meg, hogy valamilyen segítség kellene: egy kis pihenő, egy fürdő egy kis lazítás vagy masszázs. Bár ezek banális és egyáltalán nem „szakszerű” segítségnek tűnnek, mégis sokszor csodákra képesek. Egy elfáradt vajúdó számára segítség lehet egy kellemes meleg fürdőben való ellazulás, fájásszünetben alvással. Nem ritka az sem, hogy a kismama az egyértelmű fájásgyengeség esetén kapott oxitocint segítségként, ereje megújulásaként él meg.

Bárkinél előfordulhat a fájásgyengeség?

Igen bárkinél előfordulhat a fenti okok miatt, de tény, hogy az először szülőknél gyakoribb. Ennek az lehet az oka, hogy a többedik babát váró anyáknak már van belső tapasztalatuk a szülésről, így kevesebb félelmük van, és jobban bíznak a testükben.

Öröklődő vagy fiziológiai, lelki eredetű a fájásgyengeség, és függ-e kortól, fizikai állapottól?

Az életkortól és a fizikai állapottól is függhet, kinél alakul ki fájásgyengeség, azonban itt sincs kőbe vésett szabály. Általában a fiatal, 20-as éveiben lévő anyában ritkábban fogalmazódik meg a gondolat, hogy nem lesz képes megszülni a kisbabáját – és ez nagy előny az ő esetében. Az a 30-as, 40-es éveiben lévő nő azonban, aki az utolsó hónapokban is aktív menedzser-életet él a szülésre és szülőségre való készülés és hangolódás helyett, nagyobb eséllyel számíthat a fájásgyengeség diagnózisára.

Fájásgyengeség ellen mikor szoktak oxitocint adni?

Az oxitocin egy nagyon hasznos gyógyszer, ha a megfelelő módon élünk, és nem visszaélünk vele. Amennyiben a fájásgyengeség lelki okait megvizsgáltuk, és a lehetőségekhez képest mindent megtettünk a helyzet javításáért, de a vajúdás ennek ellenére nem lendült be, akkor az oxitocin alkalmazása egy fantasztikus lehetőség arra, hogy segítségével elkerüljük a császármetszést. Nagyon sokszor megtapasztaljuk a szülőszobán, hogy a lélek dolgainak helyrebillentésével (például egy ki nem mondott félelem megbeszélésével, egy kellemetlen szülőszobai tényező kiiktatásával, vagy akár a várandósság előtti időből való szorongás feloldásával) a test tökéletesen engedelmeskedik a szülésnek, és nem kell oxitocint alkalmazni.

Összességében elmondhatjuk, hogy a fájásgyengeség nem ritka szülészeti helyzet, és nagyon sok kérdést rejt magában. Mielőtt azonban az oxitocin infúzióhoz nyúlnánk, érdemes a test jelzéseit komolyan véve a lélek elakadására is gondolni, és a kismamával közösen megoldást találni – ami sokszor egyszerűbb, mint gondolnánk.

Olvass további szülés témájú cikkeket a Dúla blogon!

Iratkozz fel a hírlevelemre!

A Fájásgyengeség bejegyzés először a Lénárd Orsi dúla jelent meg.

A Szép Szüléstörténet pályázatra Erika küldte el elsőként szüléstörténetét. Kisbabája, Boldizsár a Róbert Károly Magánkórházban született Dékány Ágnes doktornő, Kun Laura szülésznő és Réka dúla kísérésével. Kedves Erika, köszönjük, hogy leírtad és megosztottad velünk!

Két napja késik, iszonyatosan fájnak a melleim. Szilárdot (a páromat) le is tiltottam róluk. Nem szoktak ennyire fájni. Rohanok angolra, közben barátnőmmel beszélek telefonon.

– Vegyél egy terhességi tesztet! – mondja Réka.

Elmegyek a gyógyszertárba és veszek egyet. Szerintem fölösleges pénzkidobás, úgysem vagyok az, csak egyszerűen késik, de miközben ezt a kis párbeszédet folytatom magammal valami ott mélyen legbelül megrezdül bennem. Talán mégis… Nem várok holnap reggelig, még angol előtt van egy kis időm, ezek a tesztek úgyis olyan hiperszuperek, hogy kimutatják. Hazarohanok, és pisilek (még jó hogy kellett pisilnem)…

Nem kell várnom perceket, szinte azonnal megjelenik a két csík… Babát várok! BABÁT VÁROK!!!!! Egyszerre érzek örömet, félelmet, boldogságot, kétségbeesést és még sorolhatnám. Hogy érezhet ennyi mindent az ember?

A hátralévő napom szinte úgy telik el, hogy semmire nem emlékszem. Az angol órán, egy kifejezés sem marad meg… Vevők jönnek megnézni a kis lakásomat, de fogalmam nincs, hogy tetszett nekik, vagy sem…

Átkötöm a tesztet egy szalaggal, és úgy adom oda Szilárdnak este. Csak annyit mondok neki: Apa leszel! Ő könnyes szemmel rám néz, és azt kérdezi: Jó apa leszek?

Nagy az öröm az egész családban, hisz első gyermek és unoka.

Az első 12 hét borzasztó, minden egyes napom émelygéssel telik, ennél még az is jobb lenne, ha hánynék. Kiderül, hogy alulműködik a pajzsmirigyem. Gyógyszert kell rá szednem. Nem szeretem a vérvételt, mindig rosszul leszek, viszont a pajzsmirigyem miatt minden hónapban mennem kell. A végén már észre se vettem, elengedtem a félelmem. Mire jó egy várandósság! :)

16. héten az ultrahangon a doki megkérdezi, hogy szerintem fiú vagy lány a baba. Minden kismamától meg szokta kérdezi, mert 90% tudja, megérzi a a baba nemét. Szerintem kislány, a doki közli, hogy kisfiú. Ennyit a megérzésről!???? A név ötletet Szilárd húgától kapjuk, és azonnal beleszeretünk mind a ketten: Boldizsár. ❤

Telnek a hónapok… Veszünk egy házat vidéken, szétszedjük és elkezdjük felújítani. Boldizsár érkezése előtt kész kell lennie!

Egy újabb vérvétel, terheléses cukor. Az eredmény rossz… Diabetológus, 160 g-os diéta. Mi a jó a diétában? Hogy szinte alig híztam a 9 hónap alatt!! :) Szilárd egy angyal! Kibírja velem az első 2 hetet (az a legnehezebb). Szinte bárkit meg tudnék ölni, vagy megenni!!! Világéletemben nagyon rossz evő voltam, viszont most napi ötször kell ennem, és napi ötször kell szúrnom az ujjamat hogy mérjem a cukromat. A vértől való rosszullétem elmúlt, és elkezdtem rendszeresen enni. Már a pocakomban tanít a kisfiam!

A ház elkészül, beköltözünk. Már csak 2 hét és megérkezik Boldizsár.

Minden este befekszem a kádba, és próbálom felkészíteni a testem és a lelkem a szülésre. Sokat beszélgetek a babámmal.

Elérkezik november 28-a ( aznapra vagyok kiírva ) és el is telik. Én is és Szilárd is elsején születtünk, milyen jó lenne ha Boldizsár is elsején születne.

November 30-a. Nagyon rossz idő van, félelmetes erővel fúj a szél. Kicsit fájdogál a hasam. Áh, ezek biztos csak jóslók. Elmegyek vásárolni. Estére elkezdenek rendszereződni a fájások. 10 percenként egy fél perces. Közlöm Szilárddal, hogy lent alszom a nappaliban. Ha valami van úgyis szólok, aludjon nyugodtan.

Éjfélkor felhívom Laurát, a szülésznőmet. Azt tanácsolja, hogy vegyek egy forró fürdőt, és reggel hívjam. Befekszek a kádba, a fájások nem múlnak, de nem is eget rengetőek. Lefekszem, megpróbálok aludni. Sikerül is a fájások között.

Hajnal hat óra. Kapok egy SMS-t Laurától. Érdeklődik, hogy mi a helyzet. Közben kimegyek a fürdőbe, és menet közben elfolyik a magzatvíz… Rendben, semmi pánik, felébresztem Szilárdot: itt az idő! Felöltözés kétszer, mivel a magzatvíz mindent eláztat.

Elindulunk, a kocsiban már ötpercenként jön egy fájás.

Felhívom Réka barátnőmet, aki egyben a dúlám is, hogy elindulhat a kórházba.

Megérkezünk, átöltözés és irány a szülőszoba. Megérkezik Réka is. Kilenckor megvizsgál Laura. Hmm már biztos van vagy 5 cm tágulás. EGY UJJNYI!???? Egy kicsit elkeseredem… Soha nem voltam türelmes típus. Elkezdenek csökkenni a fájások. Túl sokat agyalok. Nem bírom kizárni az agyamat. Réka mindent megpróbál. Olajok, masszázs, fürdő. Semmi nem segít. Nem bírok kizárni! Nem bírom elengedni a megfelelést magam és a többiek felé.

Réka megkérdezi: Mi a baj? Mire van szükséged?  Becsukom a szemem és rögtön jön a válasz: Kell egy lökés! Megérkezik Dékány Ági, a nőgyógyászom.  Abban a pillanatban elönt egyfajta nyugalom. Itt van, most már minden rendben lesz. Megvizsgál, még mindig csak egy ujjnyi.

Felajánlja az oxitocint. Nem akarja rám erőszakolni, a kezembe adja a döntést. Próbáljuk meg, hátha ez lesz a lökés! Bekötik, ránézek az órára: délután fél három. És egyszer csak elkezdődik… Minden megszűnik, csak én vagyok Szilárd és a fájdalom. Tudom, hogy ott van Ági, Laura és Réka is a szobában. Mindenki engem figyel, mindenki engem segít!

Minden maradék erőmmel Szilárdba kapaszkodom. Minden fájásnál azt mantrázom magamban: Gyere kisfiam, ne félj, már nagyon várunk! Elengedem az agyam, elengedek mindent. Átadom magam, tudom, hogy vigyáznak rám a szobában lévők.

Tisztán meghallom Ági hangját: Ha úgy érzed, nyomj! Nyomok, és mintha megkönnyebbülnék. Kiküldenek a mosdóba, de nem kell pisilnem, újra nyomnom kell. Visszamegyünk Szilárddal a szobába. Leguggolok, kapaszkodok belé, és újra nyomok.

Kitisztul minden. Ági szinte alattam fekszik, és szól Laurának: Gyere, már itt a feje! Hozzák a szülőszéket, kényelmes. Ági a hátam mögé ülteti Szilárdot. Egyszerre tudok rádőlni és kapaszkodni belé. Egy újabb nyomás. Szólnak, hogy ne nyomjak, csak aprókat lélegezzek. Később megtudom, hogy ez a gátvédelemben segített.

Egy utolsó nyomás… Rám teszik Boldizsárt!

Érzem és hallom őt. Megérkezett hozzánk!!! ❤ Megszűnik minden fájdalom, csak a tiszta szeretet marad. Ránézek az órára, délután fél hat. Tényleg kellett az a lökés!????

Miközben rajtam van a kisfiam, megérkezik a méhlepény is (most már a mélyhűtömben van, tavasszal fát ültetünk feléje). Szilárd elvágja a köldökzsinórt. Nem veszik el tőlem. Hagynak minket, hogy együtt legyünk hárman. Aranyóra… ❤

Ide kattintva még több csodaszép szüléstörténetet olvashatsz.

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

A Boldizsár érkezése bejegyzés először a Lénárd Orsi dúla jelent meg.

A Dúla blog Szép szüléstörténet pályázatára érkezett Barbara szüléstörténete. Ez különösen kedves a szívemnek, hiszen első kislánya születésekor is és most is dúlája lehettem. Jó volt felidézni az együtt töltött órákat és a szülőszoba hangulatát. Köszönöm Barbara, hogy megírtad és elküldted Melinda megszületésének történetét.

Hideg, januári szombatra virradtunk a a terminus napján – kicsit bánatosan állapítottam meg, hogy bizony még mindig egyben…

No nem mintha ez önmagában gond lenne, de az én második pici lányom már 2-3 hete hitegetett minket. Megvolt szinte minden, ami a szülés közeledtét jelzi, az ünnepek között olyan jóslófájásaim voltak, hogy azt hittem, ki sem húzzuk januárig. A baba irányba állt, leereszkedett a pocakom, távozott a nyákdugó, az NST kontrollok is egyre komolyabb összehúzódásokat mutattak, a méhszáj is hetek óta nyitva volt már. Volt hidegfront, melegfront, havazás, volt olyan este, hogy 2 órán keresztül 5 perces összehúzódásokat mértem, végül belealudtam, és nem történt semmi. Így aztán ez a szombat is csak egy sokadik volt a mindenórás napok sorában.

Semmi izgalmas nem is történt estig, mikor is a következő NST-re voltunk hivatalosak a kórházba.

Indulás előtt picit elbújtam a család elől, megittam az utolsó adag málnalevél teám és megettem a pár szem datolyám, pihentem, zenét hallgattam. Majd felpakoltunk mindent: táskát, babaholmit, szülőszobai túlélőkészletet. Sok esélyét nem láttam annak, hogy bármi történik is, de valamit mégis érezhettem, mert az utolsó pillanatban írtam egy levelet a 3 éves nagyobbikomnak, amit a nagymama felolvashat neki reggel, ha én esetleg már csak a kistesóval jönnék majd haza. Leírtam neki, hogy a Melinda találkozni szeretne már velünk, és ahogy megbeszéltük, apa és én bementünk a kórházba. Nemsokára jöhet majd látogatóba, de addig is a nagymama vigyáz rá… És hogy szeretem és sietek haza hozzá.

A kórházban aztán kicsit lógó orral ültem az NST-re kötve. Kósza keményedések jöttek-mentek, a baba szívhangja megnyugtatóan zakatolt, a papír csendben kígyózott… Semmi különleges nem történt. Mígnem aztán megjelent a dokim, rápillantott a papírra és vidáman így szólt: “Nocsak, babázunk?”

Elkerekedett szemmel néztem rá, mondtam neki ugyanmár, hát nincs itt semmi. De, de, nézzem meg… Valóban, szép szabályos összehúzódásokat jelzett a görbe, majd a vizsgálat is azt mutatta, hogy bizony legutóbb ilyen értékekkel már rég a szülőszobán voltunk… Mégis biztos voltam benne, hogy ez még nem “az”. Mondtam is a dokinak, hogy higgye el, én kiegyeznék vele, ha egy gyerek ennyivel is kibújna, de emlékeim szerint ez ahhoz még kevés…

Ekkor merült fel először a burokrepesztés.

Én annyira nem éreztem úgy magam, mint aki mindjárt szül, hogy kellett kérnem egy kis időt átgondolni. Kaptam is. Őszintén szólva, ráhangolódás és tudatos felkészülés ide vagy oda, egy dologra nem gondoltam: hogy mi van, ha a babám nem indul el magától? Egyszer sem merült fel bennem ez a lehetőség, így végig sem gondoltam soha, hogy hogyan is viszonyulok én ehhez. Bármilyen bután hangzik is ez a terminus estéjén, meglepetésként ért ezt a fordulat, leblokkoltam.

Mivel egy bő óra alatt sem változott semmi, és még mindig bizonytalan voltam, hogy belevágjunk-e – azt tudtuk, hogy a baba jól van odabent -, úgy döntöttem, a megérzéseimre hallgatok és ami nem 100% igen, az jelen esetben egy nem. Így aztán hazajöttünk, azzal a kitétellel, hogy ha bármi rendszeresnek tűnő mozgolódást észlelek, azonnal induljak vissza. Ez majd’ 3 ujjnyira nyitott méhszájjal nem tűnt felesleges óvatosságnak és szerencsére a dokim és a Ili, a szülésznőm is ügyeletben volt aznap.

Késő este volt már, mire hazaértünk. Adtam egy puszit az alvó nagytesónak, aztán leültem a kanapéra egy bögre teával pihenni. Nem telt el sok idő, jöttek a keményedések. Szabályos 5 percenként. Nem voltam szívbajos, vártam egy órát. Mivel nem maradtak abba, hajnal 1 körül hívtam Ilit és Orsit, aztán fogtuk a csomagokat és elindultunk vissza a kórházba.

Őszintén szólva, akkor még nem igazán voltam ott fejben.

Jobban belegondolva, sokkal több “csomag” utazott velünk aznap este, mint annak a pár napnak a felszerelése. Ott utazott velem az első orvosom 15 évvel ezelőtti mondata, mely szerint nem lehet gyerekem. Ott voltak az azóta megtett út – aminek köszönhetően másodszor is a szülőszoba felé indultam – emlékei. Jött velem PCOS és Inzulinrezisztencia. A tudat, hogy mindennek jól kell mennie, mert engem itthon várnak. És valahol mélyen, minden lelki munka ellenére is vittem magammal az első szülésem emlékeit: a katarzis helyetti ijedséget, a feszültséget, ahogy elviszik tőlem, a végtelen pillanatokat, míg meghallom, ahogy kint fölsír… Az inkubátorban fekvő kisbabám képét, a PIC-en pittyegő gépek hangját, a kézfertőtlenítő szagát… Ezt így, mind.

Mire odaértünk, minden szülőszoba foglalt volt, így én ismét megkaptam az alternatív vajúdót. Ismerős szoba: a fotelek, a kád, a bordásfal és a franciaágy. Az az ágy, amin nem sírt fel az első babám… Az ellentmondásos érzések közül most mégis a pozitívak kerekedtek felül: az ismerős környezet kifejezetten biztonságérzetet adott. Lepakoltunk, és vártunk, a fájások közben megint abbamaradtak. Nyűgösebb pillanataimban – fáradt voltam, hiszen hajnal volt már és én reggel óta talpon voltam – azon gondolkodtam, ennyi erővel alhatnék otthon…

Közben megérkezett Orsi és az első zökkenő: szemben az első szülésemmel, most egyszerre csak egy kísérő lehetett bent velem, így a férjemnek ki kellett mennie. Ami rosszabb volt, hogy az influenza-zárlat miatt nem csak a szülőszobák elé, hanem egész a folyosó végéig, tehát még csak kimenni sem tudtam hozzá…

A tervünk az volt, hogy Orsi lesz velem a vajúdás alatt, a férjem pedig visszajön a lányunk érkezésekor. A dúlatáskából előkerültek az ismerős hasznosságok: vízforraló, mécses, illóolajok… Orsi jelenléte megnyugtató volt, lassan kezdtem áthangolódni, megérkezni a pillanatba. Abban, hogy azt a sok “csomagot” le tudjam tenni, hatalmas segítség volt nekem. Beszélgettünk, ittam és kicsit ettem is, közben a dokim és a szülésznőm jöttek-mentek – hiszen nagyüzemben érkeztek a babák az éjjel – de tudtam, hogy ott vannak ha szükségem van valamire.

Hajnali fél 4 körül babám még mindig vacillált, hogy induljon-e, vagy se…

… mi pedig a burokrepesztés mellet döntöttünk: leengedtük az “uszodavizet” és vártunk. Visszasétáltam a szobába, és bár én ebből még mindig nem sokat éreztem, az NST pár perccel később már jelezte, hogy valami elindult… Felkeltem járkálni, az összehúzódások egyre egyértelműbbé váltak – az ismerős érzésből tudtam, hogy már irányban vagyunk… Egyre koncentráltabban voltam jelen. És itt következett a második zökkenő: be kellett látnom, hogy annyira elvonja a figyelmemet a férjem hiánya, hogy inkább úgy döntöttem, hazaengedem Orsit, és jöjjön be ő. Így aztán fél 5 körül helyet cseréltek. Ekkor pörögtek fel az események.

Ezután már a szobában maradtam, egy kivétellel, amikor is összeszedtem magam és a fájások közötti szünetekben haladva, kiaraszoltam a mosdóba. Persze megoldhattunk volna mindent a szülőszobán belül is, de nekem és az emberi méltóságomnak ott és akkor fontos volt, hogy ameddig csak van rá mód, talpon maradjak és normálisan intézzem a dolgaim. Ez és páldául a ruhám is – hálóing helyett hosszított sportfelső, a későbbiekre melegítő volt bepakolva – segített tudatosítani magamban, hogy én itt nem egy beteg vagyok, hanem egészséges nő, aki épp a babáját hozza a világra.

Nagyon jó volt, hogy senki sem akart ebbe beleavatkozni, mindent úgy csinálhattam, ahogy jónak éreztem. Ez után félhomályban, gyertyafénynél, a bordásfalnál állva ringatóztam, lélegeztem, egye lejjebb engedve a baba buciját. Férjem közben a meleg vizes törölközőt cserélgette, amit a pocakom aljára tettem. Ringatózás közben magamban beszéltem Melindához, és dúdoltam az akkoriban valamiért nagyon sokat hallgatott Sound of Silence c. dalt:

Hello darkness, my old friend

I’ve come to talk with you again…

Valamiért odaillett.

Mert számomra a szülés ilyen. Randevú, sötétséggel és fénnyel. Élettel és halállal. Legbenső énemmel és a képességeim határaival. Tökéletes magány és mégis annak biztos tudata, hogy nem vagyok egyedül.

Így vonódtam valahogy egyre beljebb, dokim és a szülésznőm egyszer-egyszer bejöttek megvizsgálni, kicsit beszélgetni, szépen haladtunk amerre kellett. Dokim egy óra múlva akart volna ismét megnézni, Ili csak mosolygott, hogy mi akkor már bőven babázni fogunk. Ismerős volt minden érzet, csak azon csodálkoztam, hogy máris ott tartanánk? Az első szülésnél örökkévalóságnak tűnt ez a szakasz a kádban ülve…

Most hol álltam, hol a fotelben ültem, de azt éreztem, hogy függőlegesen kell maradnom. Valamiért már a várandósságom eleje óta biztosan tudtam, hogy így akarok majd vajúdni. Közben a férjem masszírozta az Orsitól kapott olajjal a derekam, én pedig az izotóniás sportitalomat kortyolgattam… A vége felé volt, hogy el is aludtam pár percre a fotelben ülve… Majd egy erősebb fájás ébresztett, föl kellett kelnem, aztán ledőltem inkább az ágyra. Utóbbi nem volt jó ötlet, mert fekve sokkal rosszabb volt, viszont felkelni már nem volt alkalmam, jöttek a tolófájások.

Innentől egy dolog járt a fejemben: hogy mindjárt vége. Mindjárt itt lesz. Mindjárt pihenhetünk. Az ágyon félig ülve egyik kezemet a férjem fogta, a másikat Jenei doki (és szerintük is borzalmasan puha volt a matrac), én pedig összeszedtem minden erőmet, hogy segíthessek a babámnak kibújni. Annyira rajta voltam, hogy csak amikor szóltak, hogy most ne toljam, sóhajtsam el a fájást – akkor kapcsoltam, hogy gátvédelmet kértem. Én már el is feledkeztem róla, de Ili szerencsére nem.

Nem tudom, hanyadik tolásra volt kint Melinda, de nem tartott soká. Emlékszem, hogy egy rövid pihenőnél a férjem azt mondta, ügyes vagyok – talán azt is, hogy büszke rám -, és ez nagyon sokat jelentett. Emlékszem, hogy a dokim ott lelkesedett, hogy “így kell szülni”, és ez is nagyon sokat adott. És emlékszem, hogy azt mondták, most már engedjem ki azt a babát, és ez is segített átlendülni az utolsó holtponton. Segített elhinni, hogy eljött a pillanat, most már elengedhetem, vele nem lesz semmi baj.

Vasárnap reggel fél 7-kor, alig 3 órával a burokrepesztés után megszületett Melinda.

A popója még bent volt, már prüszkölt és kiabált. Azonnal a hasamra tették, betakargattak minket és ő hamarosan megnyugodott. A zsinórt nem vágta el rögtön az apukája, vártunk kicsit. Én pedig ölelgettem és szeretgettem és csodálkoztam, hogy milyen pici. Pár perccel előtte még sokkal nagyobbnak tűnt… :o) Az “aranyóra” alatt pihentünk, ismerkedtünk, néztük egymást, szopizni próbált. Végül megmérték, felöltöztették, és mivel rajtam sok rendbe tenni való nem volt, a gyermekágyas szobában folytattuk tovább a pihenést. A bent töltött napok alatt mindvégig együtt voltunk.

Eltekintve az első babám születése utáni bonyodalmaktól, mindkét szülésem szép emlék maradt. De tagadhatatlan, hogy a második sokkal könnyebb volt. És ezúttal megvolt a katarzis is: megérkezett épen, egészségesen, és csak amikor ez a kő leesett a szívemről, akkor jöttem rá, hogy mit is cipeltem egészen addig…

Melinda megnyugvást hozott.

Ide kattintva még több csodaszép szüléstörténetet olvashatsz.

Iratkozz fel a Dúla blog hírlevelére!

A Melinda megnyugvást hozott bejegyzés először a Lénárd Orsi dúla jelent meg.